Bár számos, a ’90-es évekre jellemző sorozatot tudnánk (és fogunk is) sorolni, talán egyikhez sem kötődtünk annyira, mint a Jóbarátokhoz. Az egyszerre mulatságos és néha könnyekre fakasztó sorozatnak hatalmas a rajongótábora nemcsak Magyarországon, de még a Dunán túl is. Idézzük fel emléküket elsőként a most induló sorozatunkban!
A kis hazánkban akkor újdonságnak számító „HoBO” mozicsatorna vezette be közénk évtizedünk második felében a szappanoperák közül már kezdettől fogva kimagasló minőséget képviselő barátok történetét. Ha az alapsztorit nézzük, tulajdonképpen egy teljesen snassz, potom 50 részes, a ZS-kategória felső határát épphogy súroló amcsi sorozatot nézhetnénk ki belőle. Adott hat fiatal, akiket kevéssé furmányos módon, de mégiscsak összehozott valahogy az sors, életük helyszínéül pedig az alkotók nem is választhattak volna kommerszebb helyet: a Big Apple név ma már Gyomaendrőd felvilágosult lakói körében is elég egyértelmű jelentéssel bír.
Maga a sorozat tulajdonképpen semmiről sem szól: igaz sorozatíró módjára „in medias res” kezdéssel rögtön bele is csöppenünk a bonyodalmak sorába. A leszbikus feleségét sirató, első látásra laposnak tűnő paleontológus, a tehetségtelen színész, az esküvőről frissen megszökött apuci pici lánya, a poénjaival kitűnni akaró szürke aktatologató, a rendmániás 25éves nagyi és a bolond lány mindennapi módon próbál elevickélni az élet néha nem mindennapi gondokkal megfűszerezett tengerében. Eddig sem kaptunk hát semmi extrát: átlagosnak tűnő fiatalok, átlagos élettel, átlagos gondokkal… akkor hol az újdonság?
A válasz: az a megmagyarázhatatlanul oldott hangulat, amelyre titkon mindannyiunk annyira vágyott/vágyik. A szereplők éveken át változatlan jellemvonásukkal tettek róla, hogy valóban személyesen is kötődni kezdjünk hozzájuk – ki-ki különböző okok miatt. Joey-t a bájos együgyűsége, Chandler-t idétlen viccei és viselkedése, Ross-t a benne rejlő kétlaki egyéniség, Rachel-t pedig Jennifer Aniston miatt szerettük meg már kamaszként is. Monica beteges rendmániája és Phoebe már-már idegesítő bolondsága (és sipítozó magyar szinkronja) azt hiszem már kevesekben ébresztett rajongást, de azért az igazi fanok nélkülük sem képzelhették el a sorozatot. Felidézni sem lehet a poénok sorát, helyzet- és jellemkomikumok tömkelegét, ezért ezzel meg sem próbálkozunk. S bár néha igen valószínűtlenek és mondjuk ki bátran, nem egyszer erőltettek voltak a jelenetek, valahogy mégis sikerült az alkotóknak elérni azt, amit ma egyetlen sorozattal sem: amíg vetítették, életünk részének tekintettük a barátokat. Nem kéretik összetéveszteni ezt a ma oly jellemző sorozatfüggőséggel: itt nem a hazánk legnézettebb szennyedékének 4658. részbeni idegesítő szőrszálhasogatásaira, egyszerűségeire, ármánykodásaira és a kéthetenként megismétlődő drámai „fordulatokra” kellett számítani. Nem késztették gondolkodásra és kombinálásra, tépelődő várakozásra a nézőt – erre alighanem, mint alapból sorozatellenes, képtelen is lettem volna. Csak hátra kellett dőlni a fotelban arra a fél órára, és valóban gondtalanul szórakozni. A részenkénti mosoly még akkor is garantált volt, amikor épp egy gyengébben sikerült évad epizódjait követhettük figyelemmel.
Természetesen mindenkinek megvolt a maga kis kedvence, akivel többé-kevésbé azonosulni is tudott – de ugyanilyen jót lehetett nevetni az égésein is. Teljesen mindegy volt, hogy épp ki húzza a rövidebbet, a lényeg az állandó jókedv volt. És persze néha a barátoknak is megvoltak a maguk problémái, de talán pont ezek miatt is éreztük magunkhoz közelinek, egyszerű földi halandónak őket. A szinkronhangok szintén remekül sikerültek: még a gyagyás Phoebe-é is: hiszen ha valaki tényleg egy idegesítő picsa, akkor a szinkronhangja is olyan kell, hogy legyen, így van ez rendjén.
Hosszasan lehetne még sorolni a sorozat erényeit, de a népszerűségéről a legbeszédesebb, hogy hiányát azóta sem képesek külföldön pótolni, idehaza pedig 2004-es befejezése óta is visszajáró vendég a kereskedelmi adók kínálatában. Azt hiszem, sokak nevében várom a következő etapot, amikor immár sokadszor nézhetem végig Ross és Rachel 236 részen átívelő kötélhúzását, Joey lenyűgöző színészi teljesítményeit és szellemi géniuszát, Chandler ügyetlenségét és idétlenségeit, Monica tyúkanyóskodását és Phoebe… ehh, hát valakinek idegesítőnek is kell lennie, no.
„I’ll be there for you, ’cuz you’re there for me too!”
