Tokió híres arénája még a ’64-es olimpiára épült, amikor is a judo számokat bonyolították benne, azóta pedig a legkülönfélébb küzdősportok nemzeti bajnokságának ad otthont. Szerencsére minket is érhetett az a megtiszteltetés, hogy otthon, a 286-osunknál ülve a Nippon Budokan tatamijára irányítsuk harcosunkat, és afféle jöttmentként csapjunk szét a helyi mesterek között. Készen állsz, hogy a legnagyobbak között megmérettesd magad? Há’ dzsime!

Korábbi írásunkban már volt szó az arcade verekedős játékok koronázatlan királyáról, a Mortal Kombat szériáról. Most haladjunk még vissza pár évet és vegyük csak vissza felbontást, hiszen az EA alkotása még ’89-ben látott napvilágot – többféle konzolon, de nekünk természetesen a DOS-változat volt meg. Apró szépséghiba, hogy ’91-ben a bekerült a legrosszabb PC-játékok nem túl előkelő társaságába – elsősorban a valótlan és nehézkes irányítása miatt. De haladjunk szépen sorjában.

Számomra a legnagyobb fejtörést egyáltalán a játék elindítása okozta. Mielőtt ugyanis bármelyik dojóba betuszkoltuk volna mezítlábas harcosunkat, az alkotók a háttértudásunkat akarták próbára tenni azzal, hogy azonosítani kellett (volna) egy ősi japán család címerét… Megszámlálhatatlan sok „játék” végződött azzal, hogy tulajdonképpen el sem kezdődött, mivel ha rosszat tippeltünk, mehettünk szépen vissza a DOS-ba, és indítani az egészet elölről. Ráment pár unalmas délutánom, amíg egyenként lerajzoltam magamnak a különböző családi címereket és hozzájuk tartozó írásjeleket – mondanom sem kell, a 28. sikertelen kísérletnél már igencsak veszélyben volt a klaviatúra.

No de ha egyszer végre sikerült! Miután kibohóckodtuk magunkat a főmenünek számító udvaron, és megtapasztaltuk, hogy a tó valóban nem fürdésre való, már dzsesszelhettünk is valamelyik fegyvernem felé. Itt kiképezhettük magunkat a helyi „mesterek” segítségével: a három nehézségi fokozat nagyjából arra volt jó, hogy kitapasztaljuk az egyes harcművészetek trükkjeit. Dolgunk cseppet sem volt egyszerű: leginkább a Mortal Kombatos HP-HP-LK-LP kombókhoz lehetne hasonlítani a mutatványokat, amikkel sikerült így előrukkolnunk, csakhogy ezeket sokkal nehezebb volt begyakorolni. Márpedig muszáj volt, hacsak nem akartuk blamálni magunkat a tornán azzal, hogy ellenfelünket pusztán előre való szökdelésekkel és fejrúgásokkal kényszerítjük térdre. Ez már csak azért sem volt mindig kifizetődő taktika, mivel a sok ugrálástól hajlamos volt a STAMINA (erőnlét) rohamosan fogyni, anélkül, hogy egyetlen ütést is benyeltünk volna. Nem ártott néha pár másodperces pihiket is beiktatni két füles közé, mivel így valamelyest nőtt a KI (ütőerő) is, amivel értelemszerűen nagyobbakat lehetett sebezni. Támadómozdulatokat kivédeni nem nagyon illett, inkább a visszatámadásra helyeztük a hangsúlyt.

Tanácsos volt továbbá mindegyik harcművészetbe belekóstolni, ugyanis csak úgy érhettünk fel a csúcsra, ha ezeket (vagy legalább a négyből hármat) kombinálva lépdeltünk feljebb a ranglétrán. Választhattunk Karate, Kendo, Bo és Nunchaku közül – persze mindenkinek ez utóbbi kettő volt a kedvence. Mellesleg ezek bizonyultak a leghasznosabbnak is, mivel a hatótávolságuk messze meghaladta egy karatés ütő-rúgótávolságát, és hát bármennyire is jól nézett ki egy levegőben végrehajtott köríves rúgás, azért a legmenőbb volt a botot (azaz Bo-t) a fejünk fölött pörgetve odasózni egyet fejre, vagy éppen a nunchakuval hadonászva jól megsorozni ellenfelünk orcáját. Miután elég felkészültnek éreztük magunkat (rendszerint hamar így történt), végre beléphettünk a Nippon Budokan szent templomába. Itt ugyan lett volna még lehetőségünk pár szót váltani az öreg sensei-jel, de hát kinek volt kedve dumálni, amikor már érezni lehetett a levegőban a vér szagát! Itt aztán jöttek szépen sorban az ismert és ismeretlen fegyvernemeket képviselő ellenfelek (bizony, némelyik tonfával, vagy pengés bottal jött ránk!), akiket az önképzésnek hála többféle harcmodorral gyűrhettünk magunk alá. Célszerű volt először a senkit nem érdeklő Kendo, majd az itt kevésbé hasznos Karate opciókat ellőni – és persze lehetőleg egyből megnyerni a harcot, mivel mindegyikből négy lehetőség állt rendelkezésünkre. A végén aztán már nyugodtan püfölhettük a legrémisztőbb harcművészeket is a bóval meg a nunchakuval – előbb-utóbb úgyis elfogyott a staminájuk. Akadt pár igazán nem fair küzdelem is: pl. a nindzsa-némber dobócsillagokkal hozta ránk a frászt, aztán amikor meg a legkiadósabbat húztuk volna a fejére, egyszerűen átteleportálta magát a tatami másik végére… Persze sorsát ő sem kerülhette el, és egy tetszetős bukfenccel adta tudtunkra, hogy a harcot sajnos nem áll módjában tovább folytatni. A láncot pörgető nagyapó is bőven megérdemelte, hogy burájának a nunchaku szabjon új fazont - azért ilyen fegyverrel előhozakodni már tényleg arcátlanság... A kaméleon-harcos bizonyult még egy kicsit nehezebb esetnek, de mindent egybevetve, ha eleget gyakoroltunk, viszonylag hamar mi lehettünk a Budokan királyai.

Kétjátékos üzemmódot szintén tartogatott magában a progi, de ezen elég keveset nyomultunk, mivel valamilyen megmagyarázhatatlan okból a „gyengébbik” billentyűzet sokszor kihagyott – nem egy parttalan vitára adva ezzel okot („Direkt csináltad, mi? Persze, csak így tudsz nyerni, és így is csak bottal!!”). Szóval leginkább afféle magányos harcosként, néha karate-kid szerepben tetszelegve (hogy már most csak azért is fegyver nélkül nyomom le a yari-s csókát) szereztük meg a magunk fekete övét. Sok kritika ide, vagy oda: nem volt ez rossz játék.