Tudjuk, hogy a 90-es években mindig nyár volt, de ez azért így mégsem teljesen igaz. Ha önfeledt játékról és vidámságról volt szó, akkor nyugodtan lehetett tél is. Ekkor pedig a szünet beálltával egyúttal beállott a hadiállapot is. Amíg a lányok a karácsonyfa alatt játszottak az új babával, mi az utcán valódi férfias küzdelem közepette fagyasztottuk érzéketlenné a kezeinket. Mert ez nem a kedélyes suli utáni hógolyózás volt, hanem valódi harc. Sorozatunk újabb részében a korabeli téli hadviselés technikáit és módszereit mutatjuk be a megszokott alapossággal.
Az utcabeli fiúk egy részével már egészen korán felfedeztük, hogy a tél különleges alkalmat kínál haditevékenységünk kiterjesztésére. Azért csak a fiúk egy részével, hiszen a másik fél az ellenség volt, akik persze mindig egy lépéssel mögöttünk jártak haditechnika, és főleg hadtudományokban való jártasság terén. A december végén kirobbanó háborúnak természetesen nem is lehetett más célja, mint a nyílt utca teljes ellenőrzése, majd pacifikálasa. Ez viszont összetett feladatot rótt ránk, hiszen a műveleti csapatok megfelelő mozgatásán kívül biztosítani kellett a kiemelt pontok védelmét is. A kiemelt pontok védelmére pedig nyilván mindannyian emlékszünk. Ez a bunker, ismertebb nevén a bunki.
Terepfelmérés után megállapítottuk a kulcskoordinátákat, hogy hol indokolt az erődítmény kiépítése és megfelelőek a terepviszonyok. Az első kulcspont az utca egyik vége felé lévő rét sarkán volt, ahonnan kiválóan ellenőrizhettük a rét mentén Y-ban elágazó út mindhárom vonalát, és a nyílt terület óriási lövöldözések színhelyévé válhatott. A remek pozíciót alátámasztja, hogy az összecsapások során az ellenség részéről legfeljebb öngyilkos merénylethez hasonlító beütésekre, egyéni hőstettekre tellett, utána viszont szélsebesen iszkoltak vissza a saját fedezékükbe – általában alaposan megázva. A terület természetes védettsége és hógazdagsága azt is megengedte, hogy formabontó, ám hasznos megoldásokkal próbálkozzunk a bunki takarását és ívét illetően, hiszen a hókotró mindig jelentős mennyiségű alapanyagot halmozott fel itt számunkra. Így a falvastagsággal csak akkor lehetett gond, ha a közelgő támadás miatt sebtiben kellett kijavítani a károkat. Egyébként olyan tartós falakat húztunk fel, hogy még azok a seggfejek sem mindig tudtak áttörni rajtuk, akik – az utcaközi hadijogot megsértve – a rendszeresített harceszközök helyett lábbal próbálták leomlasztani őket. Ugyenezek az elemek, fegyverszünet idején természetesen nemegyszer kihasználták a bunki időszakos elhagyatottságát, és porig rombolták. Esztelen vandalizmusukkal persze csak azt érték el, hogy a helyén még modernebb objektumot húztunk fel, és még motiváltabbak lettünk a technikai újítások terén.
A közeli nagy hómennyiség a lőszerutánpótlás logisztikája szempontjából is hasznos volt. Annyit persze úgysem lehetett felhalmozni, amennyi kitartott volna a csata végéig. A lövedékeket a külön erre a célra kialakított tárolómélyedésekben rejtettük el. Szükség is volt a fokozott óvatosságra, hiszen ezek az ellenséges beütéseknek is kedvelt célpontjai voltak, és egy lőszerraktár elvesztése súlyos következményekkel járt. Mindenesetre az utánpótlási krízis minél későbbre tolása csatákat dönthetett el, mindkét fél előszeretettel játszott az ellenség hadiipari kimerítésére. Ahogy az lenni szokott, az állóháború előrehaladtával kiürültek a lövedéktároló lyukak, és egyre kevésbé meggyúrt, csökkent hatóerejű és -távolságú lövedékek kerültek felhasználásra. A már említett technikai újítások is tovább színesítették az elszánt harcokat. A hadiipari mérnökök szüntelenül a hatóerő növelésén fáradoztak. Szellemi munkájuk eredményei voltak a speciális lövedékek. A jéggel, még súlyosabb esetben kővel töltött hógolyó abban az esetben került felhasználásra, ha az ellenfél a szokásosnál többször sértette meg a hadijogot. Azonban az efféle speciális lövedékekkel még a legelfajzottabb háború esetén sem sokszor céloztunk fejre. Kivételt képezett persze a speciális lövedékek között is különleges, kutyaszarral, kutyahúggyal, vagy félig elrothadt avarral töltött hógolyó. Ezeket kifejezetten fejlövéshez fejlesztettek ki a mérnökök, és az ellenség számára komoly morálcsökkentő tényezőként hatottak.
Az eddig tárgyalt bunki igazi jelentőségét az elmondottakon kívül az adta, hogy azon túl már csak az ellenség tagjai laktak, így gyakorlatilag határerődként is felfogható. Ha az állóháború sikeres volt, akkor a lövöldözést kitörés és roham követhette, amely során kiszoríthattuk az ellenséget a közterületről. A józan ész azonban úgy diktálta, hogy a birtokolt területet ennél jobban be kell biztosítani. Ezért az utca másik végén, a kis parkolóval szemközt, túlnyomórészt szövetséges terület szomszédságában húztuk fel a másik hóbunkit. Harci cselekmények itt ritkán folytak, ez inkább afféle presztízsberuházás volt. Méreteiben is elmaradt a főerődtől, de azért megvolt a maga bája. A másikhoz hasonlóan ez is a hókotró feltúrt kupacából épült, azonban ezt úgy vájtuk ki, hogy békeidőben két ember bőven elfért a teljesen fedett, ám az utca felé ablakkal is rendelkező beltérben, amelybe még szőnyeget is vittünk. A védelem céljából persze takarófalakat is kialakítottunk, amelyek mögül dobálva tartani lehetett az ellent. Nagy előnye volt, hogy a járda és az úttest között, a fasor fái alatt szinte teljesen beleolvadt az összefüggő hótöltésbe. Ez lehetővé tette, hogy indokolt esetben váratlanul tűz alá vegyük az áthaladó autókat és biciklistákat is. Így megtanulhatták, hogy engedély nélkül háborús övezetbe lépni mindig kockázattal jár.