Nem a legelső és nem is úttörő a ’90-es évek verekedős játékainak sorában. Mégis: a Mortal Kombat legalább akkora alapjátéknak számított, mint a Tekken vagy a Streetfighter. Játékteremben vagy otthoni PC-n egyaránt tarolt mindhárom széria – mi most szigorúan csak a 2D-s részekkel foglalkozunk. Ujjakat a billentyűkre: Round one. Fight!!!

Nehéz helyzetben vagyok, ha egyetlen posztban szeretném bemutatni ezt a valóban korszakalkotó játékot. Mégis úgy érzem, lényegi különbség az első három rész között nincsen: mindössze a grafika minőségében, a szereplők összetételében és a játék gyorsaságában van eltérés. A játék menete, élvezhetősége, technikája kis ráncfelvarrásokkal ugyan, de éveken át változatlan maradt – a rajongók nagy örömére. További finomítás a Midwayesektől, hogy a második részben kicsit viccesebbre, a harmadikban viszont ismét vérfröcskölően kőkeményre vették a figurát.

Vérbeli verekedős játékoz híven a lényeg igen könnyen summázható: adott két ellenfél, 2 vagy 3 menet, pár perc játékidő. A cél: ez idő alatt, lehetőleg minél brutálisabb eszközöket bevetve verjük széjjel aktuális ellenfelünk fejét vagy egyéb más testrészeit. A szinte végtelen variációs lehetőségekkel élve viszont ezt a játékot soha nem lehetett megunni: újabb és újabb trükköket bevetve próbáltunk a csúcsra törni.

A PC-s változatot alap volt billentyűzeten játszani. Joystick-ot használni sem nem illett, sem pedig célszerű nem volt: a klaviatúra legalább különösebb hiba nélkül tűrte, ha egy-egy vesztes parti után mindkét kezünket használva próbáltuk apró darabokra bontani. Rutinos játékosként hamar beszereztük a játékhoz szükséges cheat-leírásokat is: ez nagyjából egy amcsifocis playbook-hoz hasonlított, benne az aktuális trükk megnevezésével és ilyesmi kódokkal: HP-HP-LK-HK…

Persze hamarosan úgy megtanultuk olvasni a sorokat, mint Neoék a mátrixot. Ezután kitartó harcos módjára következhettek a gyakorlással töltött hosszú órák: LowPunch-HighKick-Block-Block-HighPunch. Mindez csak első látásra és próbálásra tűnt bonyolultnak, a harctéren lassan hozzászokott az ember, hogy csak trükköket, varázslatokat és kombókat bevetve van esélye a legnagyobbak közé emelkedni. Némileg különbözött persze a játéktermi irányítás. Erre külön specializálódni kellett: csak a legmenőbbek (meg a legburzsujabbak) engedhették meg maguknak, hogy a 20-asokat nem sajnálva egész délutánokon ámulatba ejtsék a PC-n nyomuló fiatalságot, ördögien mozgatva az automata kis joy-ját.

Újabb tapasztalatokkal felvértezve aztán otthon folytattuk tovább a mesterré válás rögös útját kedvenc karakterünkkel. Ennek kiválasztása a harc során igazán fontossá vált, egy idő után le kellett tennünk voksunkat amellett, akivel aztán valóban a csúcsra juthattunk. Tökélyre fejleszthettük a képességeinket, mindenféle „bűbájt” és mocskos trükköt zsigerből alkalmaztunk már – a Fatalitykről nem is beszélve. Ez fontos újítás volt a készítőktől, amolyan harc végi csemegével kedveskedtek a vérre szomjazó játékosoknak. A „Finish him/her!” felszólítás után mindössze néhány másodpercünk maradt, hogy méltó módon végezzünk ellenfelünkkel, és válogatott kegyetlenségek közepette szabadíthattuk meg a fejétől/végtagjaitól, fagyaszthattuk jégdarabbá, törhettük ketté, dobhattunk a fejére játékautomatát, etethettük meg sárkánnyal (Animality) – vagy akár mókázhattunk vele Friendship ill. Babality varázslásakor (ezeket nagyon ritkán, legfeljebb kíváncsiságból próbáltuk ki – valahogy nem illettek a hangulathoz…).

Magányos délutánokon lehetett tournamentet játszani, ami élvezetes és kemény volt, de a játék igazi sava-borsa itt is a kétjátékos üzemmód volt. Itt ugyanis egy klaviatúrán kellett halálra pofozni a mellettünk helyet foglaló tesót/barátot, megóvni a meccset a „jobbik billentyűzet” használata miatt, végül az oda-visszavágók után élőben rendezni a számlát egy-egy Flawless Victory, vagy méltatlanul elveszített parti után.

Az igen hamar népszerűvé vált játék filmváltozata 1995-ben jött ki, nem kisebb név, mint Christopher Lambert (Raiden) főszereplésével. Különösebb kritikai elemzés nélkül állítható, hogy nem fog bevonulni a filmtörténet klasszikusai közé, mind a színészi teljesítményeket, mind a sztorit, mind pedig a Spencer-Hill filmekre emlékeztető esetlen bunyókat tekintve. Mégis, nagy várakozással néztük végig, mivel viszontláthattuk legkedvesebb és leggyűlöltebb karaktereinket, elvártuk tőlük a játékban alkalmazott trükkjeiket – hellyel-közzel meg is kaptuk őket. Ez amolyan szünetnek volt jó két bunyó között, hogy aztán visszatérve a klaviatúrához mi magunk vágjunk rendet egy tournament keretében.

Végezetül álljon itt néhány a legnépszerűbb szereplők közül, a teljesség igénye nélkül.

Sub Zero – az egyik legnépszerűbb karakter, hülyén kinéző égszínkék nindzsa-öltözék ide vagy oda. Fő fegyvere a fagyasztás és ennek minden válfaja.

Scorpion – szintén nindzsa, csak épp narancsszínben pompázva. Fő fegyvere a kilőhető csáklya, mellyel magához húzza ellenfelét pár jól megtervezett pofonra.

Liu Kang – kvázi főhős, tökmenő félmeztelen karatés srác. Fő fegyverei a különböző fajtájú tűzcsóvák/tűzlabdák kilövellése, valamint a bicikli-rúgás és teleport-kick.

Sang Tsung – a majdnem főgonosz. Fő fegyvere a vulkánok előidézése a pálya minden szegletén, valamint tűzlabdák dobálása. Emellett igazi „lélekrabló” módjára képes az összes karakter bőrébe bújni.

Raiden – a villámisten. Jellegzetes rizsszedő kalapja alól kikandikálva Superman módjára képes a levegőt hasítani. Fő fegyvere az elektro-sokk és a villámlövészet.

Reptile – a zöld nindzsa. Fő fegyvere mindenféle sav köpködése, valamint a láthatatlanságba burkolózás.

Johnny Cage – a kókler. Igazi szépfiú kinézete harcos belsőt takar. Fő fegyvere a villámrúgás, tökön ütés, meg valami fénylabda hajigálása.

Jackson Briggs – a katona. Fémimplantált karjaival kalapácsütéseket mér ellenfelére, fő fegyvere pedig egy vagy több torpedó kilövése.

Sonya – a nő. Sportos külsejével hódított leginkább, bár jómagam csak veszíteni tudtam vele (biztos a szőke lobonc miatt). Fő fegyvere az ellenfél lába közé szorítása (tényleg).

Kitana – még egy fokkal jobb nő. Szexi ruházat, halálos legyezőkkel. Fő fegyvere: ezek hajigálása.

Baraka – egy mutáns. Idióta kinézet, vérengző típus. Fő fegyvere mindkét kezére eszkábált nyírógép, amellyel halálra kaszabolja ellenfeleit.

Kano – a kigyúrt bűnöző. Terminatorosan világító jobb szeme alapvetően a megfélemlítést szolgálta, ezt pedig hatalmas dobókések alkalmazásával tetézte.

Goro – a főgenyánál is szociopatább főgenya jobbkeze karakter. Sok stressztől megkímélt volna minket, ha adottságait kihasználva inkább gyapotszedő munkásnak áll. Lomha mozgása, alsó karjainak szorítása és felső karjainak főhősünk mellkasán dörömbölése ma is rémálmaink visszatérő eleme.