Jó estét, jó szurkolást kívánunk, kedves olvasók! A szülinap alkalmából most egy kivételes eseményre tekintünk vissza abba az időbe, amikor a kapusok még sárga négyzetekkel díszített fekete-lila mezt viseltek. A magyar foci már a 90-es években sem bővelkedett nagy pillanatokban, de azért egy-két jeles esemény mégiscsak kijutott nekünk. Mostani összefoglalónk élén pedig a korszak legnagyobb magyar focidobása díszeleg. Irány egy olyan Bajnokok Ligája, ahova még nem engedtek be boldog-boldogtalant, de a Fradi mégis ott volt!
A 16 csapatos BL az a méret, aminek a meccseit még őszinte lelkesedéssel, csömör nélkül tudta végignézni az ember. A jó futballtornán ugyanis annyi csoport van, hogy a férfiember fejből könnyedén megjegyezhesse mindet, beleértve az összes meccs végeredményét is. Nos, 1995/96-ban még nem volt ezzel gond, ahogy azzal sem, hogy tényleg bajnokok közt dőlt el a dolog. Csak kéthetente rendeztek fordulót; kedd – UEFA Kupa, szerda – BL, csütörtök – KEK (ugye emlékszünk még a KEK-re?). Nem napi rutin volt ez, hanem minden forduló valóságos ünnep, ami már vonatkozó hét hétfőtől elsődleges téma volt az osztályban a fiúk között.
A Fradi az Anderlecht elleni bravúrral került be ebbe a mezőnybe, és azt kell mondjuk, nem érdemtelenül; ez úgy igaz magára a selejtezőre, mint a teljes sorozatra. Ezzel magyarok millióiból vált Fradi-szurkoló, beleértve az egyébként más színekért dobogó férfi- és fiúszíveket (akárcsak ezen sorok íróját), de sok esetben focifüggetlen feleségeket és anyukákat is. Na persze azért rendesen bejátszott a szerencsefaktor, hiszen az akkoriban a legkomolyabb szaktekintélynek számító Ajax mellé még a Real Madridot is kifogtuk. És persze a Grasshopperst...
Mindjárt egy olyan mérkőzéssel indult a sorozat, amelynek a végén Knézy Jenő azt jósolta, hogy ezt még nagyapakorunkban is emlegetni fogjuk, és bizony nem tévedett. Vincze Ottó – emlékszünk? – micsoda gólt rúgott! Ahogy elküldte a védőt, majd a finom bokamozdulat álmunkból felverve is a szemünk előtt van. Csak a legmenőbb akciófilmek tudtak annyi szállóigét beépíteni az aktív szókincsünkbe, mint a Grasshoppers-Ferencváros. „Nem lehet lerántani, ott a csel... Hohóóó! Hohóóó! Vincze Ottó, ugyanaz a pimasz csel!” Knézy Jenő teljes extázisban kiabálta a magyar gólokat, és a szokásosnál is többször alkalmazta az eufórikus „emberek” felkiáltást, hiszen még Hajdú is megfogta a 11-est. Jenő olyan szinten együtt lélegzett a mérkőzéssel, hogy az mindenkit magával ragadott. Akárhányadszor nézzük meg a lent beágyazott videót, mindenki elérzékenyül rajta. Nem vagyunk benne biztosak, hogy a mi korosztályunk látott magyar felnőtt futballcsapatot ezen kívül tétmeccsen ekkorát nyerni.
A Grasshoppers elleni idegenbeli győzelem messze kiemelkedett a többi meccs közül, amelyeken inkább tisztes helytállásokról beszélhetünk, leszámítva persze a kellemetlen zakókat. Idehaza jóval fordulatosabbra sikerült a svájci bajnok elleni meccs, és a két csapat tudása közti különbséget elég élethűen reprezentáló 3:3 lett a vége. A Madrid ellen komoly nyomást úszott meg a csapat, de azért a 18 éves Raúl csak beköszönt az Üllői úton is. Ez a bravúros 1:1 viszont legalább azt bebizonyította, hogy a korábbi 1:6 erős túlzás volt, de hát mindenkinek lehet rossz napja, még a klasszisokkal teletűzdelt Fradinak is.
Na, és persze itt volt az Ajax, amelyről egészen a döntőig azt hitte mindenki, hogy megállíthatatlan, és bizony nem bántuk volna, ha a Fradi elkerüli. A holland bajnok felállását nagyrészt még ma is fejből fújjuk, köszönhetően annak is, hogy kishíján megegyezett egy meglehetősen emlékezetes holland válogatottal. A mellényük legalább akkora volt, mint a tudásuk, és igazán megérdemeltek volna egy verést Budapesten. Ennek sajnos nem volt realitása, így be kellett érniük egy szerény huhogással, hiszen Fatusin kívül akkoriban még a magyar szurkoló sem látott túl sok szerecsent. Az Ajax oda-vissza rendesen elkalapálta a Ferencvárost, mégha itthon sokáig álltuk is a sarat, kint pedig egy rakás helyzetet elszórakoztunk. Ezért aztán kéjes örömmel néztük, ahogy a maguktól elszállt hollandok megsemmisülnek a döntőben a Juventus ellen.
Az FTC végül 5 pontot és egy rakás millió forintot hozott haza a BL-szerepléssel. A pontokat mindenki eltette az emlékezetébe, a gólokat méginkább, a pénznek pedig magyarosan lába kélt. Mindent összevetve azt hiszem, senkinek sem volt olyan érzése, hogy ebből a helyzetből többet ki lehetett volna hozni, és végső soron a fociban örök maximalista magyar közönség is elégedetten veregethette vállon a Zöld Sasokat. A csapatból bravúros védéseivel kiemelkedett Hajdú, a nagyon fiatal, ügyesen mozgó Lisztes, és nem lehetett nem észrevenni, hogy ha a Fradi gólt lőtt, Nyilas Elek mindig a környéken tartózkodott. Az útonálló fejű középpályás volt a csapat esze, aki néha olyan passzokat eresztett meg, hogy még a sokat látott Ajax-tinik is csak csettinthettek. És persze nem feledkezhetünk el a sikerkovácsról sem. Novák Dezső egy magyar szinten kiváló, de még nemzetközi összevetésben is elfogadhatóan szuperáló csapatot rakott össze. Ennek ellenére szinte az összes meccs utáni interjún előbújtak a mesterből a középpályássor gyengeségét érintő aggályok, de legalább megmondta, ha valami szerinte sem volt a helyén.
A 90-es évek közepei Fradihoz mérhető klubcsapata nem volt a magyar focinak a ’85-ös Vidi óta, és sajnos azóta sem. Ennek a Fradinak voltak olyan megmozdulásai, amilyenekre azóta is várunk magyar csapattól. Sajnos ezeket nem tudták folyamatosan hozni, így átütő sikerről szó sem lehetett, de mi, a közönség még így is hosszú évtizedekig fogjuk emlegetni azt a pimasz cselet.
A keret:
Hajdú Attila, Szeiler József (kapusok) – Simon Tibor(†), Keller József, Hrutka János, Telek András, Dejan Milovanovics, Szűcs Mihály, Szergej Kuznyecov (védők) – Zavadszky Gábor(†), Nagy Zsolt, Páling Zsolt, Kecskés Zoltán, Vincz Ottó, Nyilas Elek, ifj. Albert Flórián, Lisztes Krisztián (középpályások) – Zoran Kuntics, Goran Kopunovics, Babatunde Fatusi (csatárok)