Bizony kedves gyerekek, hamarosan itt az év utolsó tanítási napja, amikor szűk két hétre elfelejthetjük az iskolát. Ne vegyünk most tudomást a téli szünetre feladott brutál mennyiségű leckéről – koncentráljunk inkább az egész osztályt megmozgató utolsó csütörtökre: az osztálykarácsonyra.
Emlékezetes napok az iskolai naptárban: farsang, sulibuli, tinidiszkó, vakáció előtti hét, első tanítási nap, ünnepségek, és – a sulis mikulás, majd a karácsony. Megvolt mindennek a maga menete: utolsó nap „hivatalos” ünnepség, közös karácsonyfa, zenés-táncos-énekkaros-szavalós kultúrprogram tanári felügyelettel az utolsó pénteken. Előző nap viszont az osztály a saját „belső” ünnepére készült.
Még december elején készültek el a kis cédulák az osztályfőnöki óra keretében a társak neveivel. A tanár néni kis kedvencei padsoránál kezdte körbevinni a dobozkát, így ha épp jó helyen ültünk, még volt esélyünk, hogy egy nekünk tetsző egyént húzzunk. Rendszerint haverunkat, padtársunkat, később az éppen aktuális szerelmünket céloztuk meg ezzel az óhajjal. Nem utolsó sorban remélve azt is, hogy valaki olyantól kapjuk meg mi is a kis jól megérdemelt csomagunkat, aki nem a szokásos csoki-szaloncukor-bögre hármasból válogatja össze a karácsonyi ajándékunkat. Na meg persze nem olyan ellenkező nemű társunktól, akit önmagán kívül az osztály minden tagja utált.
Már rögtön az óra után javíthattunk is a helyzetünkön, mivel minden tiltás ellenére azonnal megindult a cserebere. Néhányan már a húzás után elárulták magukat egy postabankos homlokon csapással vagy hangos szitkozódással, hogy bizony kár volt annyit turkálni a nevek között. Bónusz lúzerpontokat érdemelt az a szerencsétlen, aki magát az ofőt húzta ki: tőle szinte lehetetlen volt szabadulni, hiszen még a kis kedvencek sem merték felvállalni, hogy imádott tanárnénijüknek ajándékot szerváljanak. Ilyenkor rendszerint az anyukákra maradt a feladat, hogy valami kreatív ötlettel (és csomagolással) rukkoljanak elő.
A lázas készülődős hetek után („basszus, már csak 2 nap van hátra és még mindig nem vettem semmit”) aztán elérkezett a nagy nap. Amolyan „essünk túl rajta” érzésekkel vágtunk bele a csomagok átadásának, ismét csak azon izgulva, nehogy valaki váratlantól kapjunk semmire sem való hülyeségeket – vagy ami még rosszabb, puszit a „nem kedvelt” csajoktól (általános 4. osztály alatt a legapróbb testi kontaktus is szerelem bélyegét süthette ránk, ami természetesen akkoriban még vérciki volt). Egy ilyen égés után hetekig lehetett fogadni a cukkolást a megértő haveroktól. Azért a jól megszervezett csereüzleteknek hála, ez elég ritkán fordult elő, inkább az volt a kérdéses, h ki fogja elszenvedni az ofőtől való csomagátvételt (és ismét puszit).
Miután a kötelező tiszteletkörökön túlestünk, lehetett készülődni a délutáni eszem-iszomra. Persze szigorúan késő délutánig, de addig viszont miénk volt az osztályterem. Akkoriban még gyümölcsvodka nélkül vetkőztük le a kezdeti gátlásokat, és hamar belevetettük magunkat a játékba: volt ott Guess-who, Ghost Castle meg sok egyéb más újdonság az MB-től (lásd: későbbi kifejtős posztunkat ezekről). A dizsire akkoriban még kevesebb igény volt, bár egy-két vagányabb arc már elkezdte rázni magát a Last Christmas-re. Jóval nagyobb attrakció volt az otthonról hozott sütik és üdítők által beterített terülj asztalkám. Na, e miatt az egy dolog miatt nem néztük, melyik csaj hozta őket, rendszerint a legkrémesebb fogyott el a leghamarabb. A sütni nem tudó anyukával rendelkezők (ezúton részvétem nekik) szállították a nápolyit meg a sajtos tallért, azért nagy duzzogva a végén ezeknek is lába kélt. 4 óra körül aztán megérkeztek az első ünneprontó szülők a csemetéikért (meg az üres sütis dobozokért), és a többinek sem volt sokáig maradása. Jó esetben egy menőbb játékkal, ellenkezőben csokikkal gazdagon megrakva vehettünk hazafelé az irányt. Ráhangolódásnak mindenképpen jó volt a közelgő ünnepre.