Bizony, még az örök napfény évtizedében is előfordult, hogy legfelhőtlenebb idő ellenére nyaralni vittek bennünket. Élveztünk minden percet, de ártatlan lelkünknek volt egy nagyobb élménye az egész napos lubickolásnál meg a szokásos esti Irix-szprénél.
Naná, hogy az oda-és visszaút. Szándékosan nem a balatoni vonatozással, Ikarus 260-assal meg a családi Skoda 120-assal kezdünk, mert bár baromira királyok, volt egy olyan fénylő csillag az égen, amely messze elhomályosította ezeket. Elég volt csak egyszer utazni vele, máris egy teljesen más kasztban találta magát az osztálytársak előtt iskolakezdéskor a bronzbarnára sült szerencsés delikvens. Mai posztunk teljes mértékben a korabeli repülésé. Szinte hihetetlen, de alig 10-15 év telt el, és már teljesen más világot írunk e téren is. Kezdjük mindjárt az alapoknál.
A Schengen-i, plasztikkártya alapú világban már szinte felfoghatatlan, de külföldre az ember kizárólag útlevéllel utazhatott. A személyi pontosan Röszkéig meg Záhonyig volt jó, utána már csak a légkondi nélküli buszban lehetett hasznát venni legyezés céljából, ha nem nyílt ki teljesen a tetőablak. Volt még egy igen fontos utazási szegmens, ez pedig a pénz. Az átlagmagyar anyagi helyzete sajnos korántsem volt olyan rózsás, mint manapság. Biztos voltak akkor is olyanok, akik Thaiföldön meg a Seychelles-szigeteken pihenték ki a fáradalmakat, de az ország nagy része ennél bizony szerényebb helyekkel kellett, hogy beérje, ha külföldre vágyott. Természetesen a rendszerváltás hajnalán Magyar Ember nem kizárólag nyaralás céljából lépte át az államhatárt, de most eltekintve az ilyen utaktól – amelyek nagy része amúgy sem merészkedett a Gansendorfi Szafariparktól messzebb – sehova máshova nem vágytunk jobban ekkoriban, mint az újonnan felfedezhető „nyugati” tengerpartokra. Mivel a volt Jugoszlávia ekkor turisztikailag kevésbé frekventált területnek számított – épeszű ember ott legfeljebb átutazni mert – Bulgáriából pedig már elegünk volt a szocializmus alatt, kénytelenek voltunk hosszú és fáradságos buszos utazásokra vállalkozni a szent cél elérése érdekében. 10 éves kor alatt ugyan egy emeletes Neoplan, sőt még egy Ikarus is komoly izgalmat jelentett nekünk, de akinek már egynél többször kellett szemeznie a Vajdaság végelláthatatlan kukoricásaival meg a macedón hegyekbe vájt autópályákkal, az emlékezhet rá, hogy finoman szólva is kissé unalmas volt ez. Talán csak az éjszakai nagyvárosok és vontatott határátlépések jelentettek némi felüdülést. Valamikor úgy az évtized első harmadának végén aztán eljött a pillanat, és reális alternatíva jelent meg azok számára, akinek nem volt többé kedvük a Chalkidiki-ig vagy ne adj Isten a Costa Brava-ig buszozni egy hét félpanzióért, a charter!
Indul a nyár!
A charter pedig ezekben az években egyértelműen a Malévet és a Tu-154est jelentette. Tudom, hogy voltak később más társaságok is, sőt olyan is előfordult, hogy egy csapat Korfun ragadt kényszernyaralóért 767-es ment ki, de alapvetően mégiscsak ez az orosz csodamasina vitte a prímet. Itt sajnos óhatatlanul be kell valljam, hogy akármennyire bújtuk a Top Gunokat meg akármennyire érdeklődtünk a repülés iránt, a Mig-29-est kivéve ciki volt köreinkben a keleti technika. Ennek pontos okát ma már nehéz megállapítani – valószínű, hogy több összetevője volt – viszont tévedésünkre nagyjából az első felszállás előtt illett rájönni. Még korai tizenéves elménk is hamar megértette ugyanis, hogy ezzel a géptípussal az emberiség valószínűleg elérte azt, amit repülőgép-építésben elérhet, legalábbis esztétikában, külalakban, egyéniségben mindenképpen. Hogy ez mennyire így van, azt valószínűleg sok szakmában dolgozó hajózó és szaki is megerősíthetné. Nagy tételben mernék rá fogadni, hogy melyik volt a Malév utolsó géptípusa, aminek kivonásánál meglett férfiemberek bőgték el magukat, sőt még olyan delikvensről is hallottam, aki ezek után kizárólag azért utazott el Szent-Pétervárra az Aeroflottal, hogy ismét imádott Nagyvasán repülhessen. Ezt a gépet nem lehetett nem szeretni!
Korabeli utaskabin ravezöld fejvédővel
Félreértés ne essék, megértem én, hogy haladni kell a korral. Nyilván a fogyasztás, kényelem és a gazdaságos üzemeltethetőség a legfontosabb, de aki már repült át óceánokat, az igazán át tudja érezni a különbséget. Milyen ülni az unottan filmet néző, aztán meg síri csendben alvó széksorok közt, ahol még a leszállás is csak mérsékelt örömöt vált ki – és akkor még a bizniszen pezsgőző/kaviározó öltönyös köcsögökről egy büdös szót sem ejtettünk. Hát hol van ez egy hangos, élettel teli Égei-Tenger feletti csártertől, ahol a marxi utópia beteljesedéseként csupán egyetlen osztály van, amelynek tagjai a pattogó fülük mellett csak nagy nehezen találják meg a kielégítő válaszokat a görög bejelentőlapok furcsa kérdéseire, viszont annál büszkébben csúsztatják be útlevelük lapjai közé, ha elkészültek vele. Még lelombozóbb a nyári Budapestről megérkezni valami randa, szmogos, esős nagyvárosba, akiknek volt már része ilyesmiben, az át tudja érezni a csalódást Az ember legszívesebben már a tranzitból visszafordulna, ilyen veszélyre azonban egy mediterrán nyaralószigeten a legcsekélyebb esély sem mutatkozott. A nyárból repültünk a még inkább nyárba, hát mi más jelentette volna az igazi 90-es életérzést, ha nem ez?
Mallorca, Ibiza, Korfu, Kréta, Rodosz? Nincsen sziget nélkülünk!
A 2001. év véglegesen és visszavonhatatlanul a 90-es évek elmúltát jelentette, nemcsak szeptember 11. miatt. Nemcsak, mert szinte az összes együttes felbomlott, az összes sorozat véget ért már eddigre. Ez volt az az év, amikor kénytelenek voltunk elbúcsúzni a Malév színekben üzemeltetett Nagyvasoktól is. Ezután be kellett érnünk mással, ha egyáltalán volt még kedvünk nyaralni ekkora csapás után. Hiába repülünk azóta rendületlenül, és hiába lehet eljutni már egy BKV-bérlet árából Európa másik végébe, gondolom nem én vagyok itt az egyetlen, akinek hiányzik az akkor megtapasztalt érzés. Ma már meg se tudnánk értetni egy tizenévessel, mi az a valódi, papírra nyomott és kis mappába fűzött repülőjegy, milyen elhozni egy Maléves frissítőkendőt, és micsoda hihetetlen presztízst jelent szeptember 2-án ezt elővenni a tízórai után. Ma a terrorelhárító-szolgálatot hívnánk ránk leszállás után, ha szeretnénk bekéredzkedni a pilótafülkébe, akkoriban ezt a kedvesen mosolygó, buksinkat simogató stewardess nénik általában gond nélkül elintézték.
Nem akarunk szó nélkül elmenni ezen géptípus egyetemes magyar kultúrának tett hozzájárulása mellett sem. A Malév Tu-154-ese egy legenda, amely soha ki nem törölhető a nemzet kollektív emlékezetéből. Ezen a gépen volt utaskísérő a Szomszédok Almája, ezen a gépen küldte Takonypóc a Comfort Osztály pezsgőjét Ötvös Csöpinek, ezzel a géppel járt nyaralni a Família KFT Szép-családja, sőt a Pannon Airlines sötétkékre pingált Tupoljevével röpítették Korfura – Náksi és Brunner, Aczél Réka és még jóég tudja kinek a társaságában – a Bravó-TV szerencsés „Bulirepcsi” fődíj-nyertesét. Amíg a mi generációnkból akárcsak egyetlen ember is él, ezekre örökké köteles emlékezni!
A típus, a szín stimmel, már csak egy élelmes menedzsment kell és kész a 90-es évek légitársasága!
Kedves mindenki! Eljött az ideje, hogy fizetőképessé vált generációnk végre kimondja, nem felejtette el első szárnypróbálgatásait! Elég volt a zajkorlátos, környezetbarát, agyonracionalizált, egyenformájú Airbusokból meg Boeingekből! Mi legalább évente egyszer Tu-154-est akarunk! Észbontóan kecses formával, sivító hajtóművekkel a leszállásnál és fel-alá csapkodó szárnyvégekkel a szélben! REPÜLŐGÉPET akarunk csupa nagybetűvel, és legalább egy aprócska kis csártercéget, ami örömmel elvisz minket Görögbe’!
Jó – vagyis ilyen – leszállást mindenkinek!
A repülős fényképek forrása: www.airliners.net