Év: 1999

Nemzetiség: amerikai

Mai írásunkban arról a filmről emlékezünk meg, amely sokunkat szembesített azzal a ténnyel, hogy nem is annyira napsütötte kedvenc évtizedünk, mert amit napfénynek gondoltunk eleinte, az valójában egy óriási kvarclámpából (vagy inkább stílszerűen bioptron lámpából) érkezik felénk. Manapság persze, főleg 2008 ősze óta jóval modorosabb dolog a fogyasztói társadalmat szidni, mint rohangálni a mókuskerékben, de a kilencvenes évek végén sokunknak elég megdöbbentő volt azzal szembesülni, amiről a Tankcsapda Jönnek a férgek című száma is szól, hogy amit epekedve vártunk a gulyáskommunizmus helyett, az valójában sokkal rosszabb annál.

A Harcosok klubja nagy vihart kavart a bemutatója után, menő dolog lett szeretni és idézni belőle, és még menőbb lett kritizálni azt, fanyalogni a sablonjain. A film valóban nyers, provokatív és szókimondó, mondják kultuszfilmnek, a fogyasztói társadalomból kiábrándult, huszon- és harmincévesek vallomásának, sőt mondják róla hogy fasisztoid is, holott szerintünk nem az, a filmet újranézve inkább olyan érzésünk támad, mintha Bakunyin és Kropotkin írták volna a forgatókönyvét, Marla Singer alakját pedig Dolres Ibárruri ihlette volna. „A koton a mi nemzedékünk üvegcipellője. Ha egy idegennel találkozol, felveszed, egyet táncolsz benne, azután eldobod... A gumit, úgy értem... nem az idegent.”(Marla Singer) „Ha lenne egy tumorom, Marlának nevezném. Marla. A seb a szájpadlásodon rég begyógyult volna, ha nem piszkálnád a nyelveddel. De nem bírod megállni.” (Jack). A film alapvetően cinikus szemléletű, jó adag fekete humor is van benne, durván polgárpukkasztó és két helyen kifejezetten gonosz is: az egyik súlyos mozzanatot jó érzésből inkább nem fejtjük ki, de Tyler szappanfőzési módszerénél aljasabban nem is lehetne kigúnyolni az újrafelhasznosítást, a másik pedig az önsajnálata és inszomniája elől önsegítő csoportokba járó, és ott enyhülést remélő Jack, valamint a közönyös agóniában tengődő, anonim terápiaturista, Marla találkozása. Két szarkasztikus, koravén, kiégettségtől félő kaméleon, akik jobb híján halálosan beteg emberek gyötrelmeit mozizzák, majd fel is osztják egymás között ezt a Meryl Streep koktélpartira feltunningolt csontvázával jelképezett világot. Ez sokkoló és bicskanyitogató, de valahol kéjes örömöt is kiválthat a nézőből, mert a művészet kifulladt, a hagyomány recyclingja már megtörtént remixek és intertextualitás formájában, de már az is kiüresedetté vált, így nem marad más, mint a manapság nagyon trendi aljas gorombaság, beteges perverzió, kannibalizmus, az örökzöld „magamra húzom a rémálmaimat hatalomról, erőszakról, álmomban fényes szőrű rendőrkutya leszek”, a merjünk kőkorszakinak lenni és a jólétbe aberrálódott világ Thaiföld-szindrómája. Most az a világ ennyire mocskos, ahonnan az emberek inkább ide menekülnek megnyugvást és ingereket nyerni, vagy a menekülő emberek maguk? Ha már a menekülésnél tartunk, a Trainspotting is fölveti ezt a kérdést Mark Renton legendás Choose life monológjában: vagy beállsz a sorba és megelégszel a barkácsolással, a szellemedet rongáló tévé show-kal és egyéb agy-rágógumikkal, vagy van bátorságod mást választani, mesterséges mennyországokba menekülni?Mered-e karistolni, rombolni magad az életveszélyes mámorforrásokkal, netán mást pusztítanál, állkapcsokat és bordákat törnél-zúznál mint a Harcosok klubja „bunyósai”, akik K1-eseket megszégyenítő dolgokat művelnek egy pincében? Fétisizmus vagy nihil? Nagyon súlyos kérdések ezek, amiket a Harcosok klubja is felvet, de milyen jellegű indulatok tükröződnek bennük? Szociológiai öngyűlölet, anarchista szenvedély, összefércelt ideológiával alátámasztott nyers pusztításvágy, a globalizált világ frusztráció-cunamijai? Ennek megválaszolását inkább meghagyjuk a társadalomtudósoknak és a szociálpszichológusoknak, mindenesetre a mostanában oly sokat emlegetett, blogunk olvasógárdájának gerincét adó, nyolcvanas nemzedék valamennyire át tudja érezni a film csalódott, agresszívan eltúlzott indulatait, a szójahúsos bödönhöz későn érkezők elkeseredett tehetetlenségét. A megvalósult álmok helyett jött a nagy kamu, a nagy átverés, amiért most már mi is roppant dühösek vagyunk, a mocskos titkokat elfedő lepel, a név az alsógatyánkon vagy a melltartónkon, a színes katalógusok, a svájci csoki és az IKEA világa áfonyalekváros húsgombócokkal, amely a vas világ rendjét, a protestáns etika Lars von Trier-i mélységeit takarja el. „A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk se helyünk. Nincs világháborúnk se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. De átvertek. Erre lassan rádöbbentünk, és nagyon, nagyon berágtunk emiatt." Ezek az érzések áthatják a blogoszféra kommentjeinek és bejegyzéseinek komoly hányadát is, válságunk most éppen van, de sokan az életünket nagyobb válságnak érezzük annál, a trollok és azsant provokatőrjanok pedig szellemi háborút vívnak egymással, mentális térfoglalás zajlik a Trianonról, Erdélyről, Koszovóról, Macedóniáról, Izraelről szóló cikkek és videók kommentjeiben. Ezen a ponton cikkünk már olyan személyes mélységekig ás le, hogy innentől a blogunk által követett mi-közlést nem érezzük alkalmasnak, és a rendkívül modoros „a cikk szerzője” és „e sorok írója”formulák helyett inkább énközlésre váltunk. „Mindenki azt kérdezi tőlem ismerem-e Tyler Durent.” Én túlságosan is jól ismerem őt, csak Jakováli Hasszán néven. Először akkor kezdtem gondolkodni rajta, hogy vajon ki is lehet ő, mikor elolvastam Babits Gólyakalifáját. Nem sokkal utána gyanútlanul beültem a moziba a Harcosok klubja című filmre, és onnantól fogva nem hagyott nyugodni a kérdés, állandóan ott motoszkált a fejemben. Kicsoda is Jakováli Hasszán? Rájöttem, hogy nagyon régóta ismerem őt, csak sokáig nem mutatkozott be nekem. Elég korán bevillant az életembe, talán először a kilencvenes évek elején Bécsben, a Mexico Platz-on, de mikor a sokkoló képsorokat láttam a tévében a srebrenicai vérengzésről az már biztos ő volt, bevágta magát a képernyőre az aljas szemétláda. Mikor anyám hatására megnéztem a Lányom nélkül soha című filmet, ő súgta a fülembe, hogy Khomeini igazából jó fej, az ő műve volt az is, hogy megszerettem Lecter doktort és módszertanát. Az ő hatására olvastam el az Im-ígyen szóla Zarathustrát 16 évesen, persze akkor még csak töredékeket fogtam fel belőle, de az éppen elég volt ahhoz, hogy kis híján kirúgjanak a katolikus gimnáziumból, mert botrányos szövegekkel firkáltuk tele a fiúöltözőt. Aztán persze a családom rosszallását kiváltva, egy akkor stabilnak és kiszámíthatónak tűnő egzisztencia lehetőségét félredobva miatta nem lettem jogász, hanem a fölösleges tudományok embere, aki csupa olyan dologgal foglalkozik, ami normális embernek sohasem jutna az eszébe (Köszi Szerb Antal!).Az első szemeszterem harmadik napján együtt néztük Hasszánnal a szeptember 11-ről szóló tudósítást, de nem éreztünk sajnálatot és nem féltünk, sőt… tekertünk egyet és ráfogtuk a Gyuszira. Az egyetemi évek alatt aztán egyre több olyan szöveget adott Hasszán a kezembe, melyek hatására 180 fokkal fordultam el az otthonról hozott értékektől, mondhatnám fellengzősen akár azt is, hogy Pálból Saul lettem: Karamazov testvérek, A könnymutatványosok legendája, Szabados dal, A nyugat alkonya, Sátántangó, Egy kifulladt civilizációról, Ördögök, A bomlás kézikönyve, Mészégető és hosszan tudnám folytatni a sort. Volt azonban három alak, akik még jobban felborították az életemet, mikor olvasás közben megismerkedtem velük: a történelem kegyetlen logikáján töprengő Korim (és vele együtt Hermész), a renegát Hamzsabég és Naphta, rajtuk keresztül már nagyon közel kerültem Jakováli Hasszán rejtélyéhez. Ezek után már nem volt visszaút, lőttek a biedermeier idillnek, a családi ebédek és hétvégék nyugalmának. Jakováli Hasszán végül egy autóbuszon mutatkozott be nekem („Vajon ilyenkor a seggét vagy a farkát illik odadugni az embernek?”), mikor a rommá lőtt Mostarból tartottam Szarajevó felé, és innentől kezdve átszakadt a gát, már vállaltan inspirálta és bomlasztotta az életemet, mikor hogy sikeredett neki. Megalakítottuk az önpusztító provokatőr brigádot, beindult a szájkarate és a verbális thai boksz minden fronton, csoportos kirándulásra mentünk a fekete nap birodalmába (BSE) majd Kasmírba, utána pedig megmásztuk a K2-t is, és közben egyre jobban hittük, hogy edzett acéllá válunk. Hangulatos Hoffmann-bringatúrákat szerveztünk és megnéztük együtt a Harcosok klubja súlyosabb, szofisztikáltabb változatát, a Mechanikus narancsot is, a mi Marla Singereink pedig „Nyald ki az összes baszásom”- szöveggel csábítottak el minket. Végül persze kezdett beborulni a hamis idillnek, Hasszán kezelhetetlen lett, fölém kerekedett, és egyre jobban a maga képére formálta, fejlesztette klubunk működését, ami már vállalhatatlan volt. Terror-akcióival száz százalékig el akarta érni, hogy tényleg úgy tegyem meg azt a bizonyos valamit, hogy már semmim sincs: munkahelyem, barátaim, élettársam, családom, egy közösség ahová tartozom, mert „ki senkié sem, az mindenkié”. Ezután pedig kis híján megölt.Nem tehettem mást, sok időt kellett fordítanom arra, hogy Hasszán lényegének legmélyére ássak, hogy kordában tudjam tartani őt, és mindehhez Winston Wolf briliáns, flegma problémamegoldói képességére volt szükségem. Azóta Hasszán és én tudunk egymásról, mint öröm és bánat, bízunk egymásban, mint két balkáni szomszéd, de azért szárazon tartjuk a puskaport. Tyler Durdent ugyanis mindannyian ismerjük, csak mindenki más néven, az egyik legnagyobb magyar zseninek például Esti Kornél néven mutatkozott be. "Apánkban kerestük Istent. Amikor apánk elhagyott, mit tudtunk meg Istenről?" Nem gondoltál még arra a lehetőségre, hogy Isten nem szeret téged? Sőt, ami egyenesen biztos: gyűlöl! Nem kellünk neki, és ő sem kell nekünk. A kárhozat és a megváltás csak kamu duma. Szóval Isten fattyai vagyunk? Nagyon helyes!" Ezek után viszont jobb híján inább azt mondjuk, hogy „a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintve.”