„Angyalbőrben minden kicsit más.” Nagyapáink és apáink katonasztorijai szinte mindannyiunk gyerekkorának meghatározó emlékei voltak, hallhattunk tőlük bőven anekdotákat vadállat kiképző-őrmesterekről (a jutasi-iskoláról és annak későbbi képviselőiről), fókáról, ultráról, szimatszatyorról, mindenre alkalmatlan, tintás politikai tisztekről, nagy beszólásokról (Lépjen oda, hogy a vakond agyrázkódást kapjon! Na mi van? Ismerkedési est volt a mocsári teknőssel?). Ehhez képest mi, akik nagyon fiatalok voltunk mikor az Angyalbőrben először ment a tévében, néha még irigyeltük is Urbánékat, sőt, az elszántabbak szinte már várták, hogy katonák lehessenek, mert nem is tűnt olyan hátborzongatónak az egész, mint ahogy a fater mesélte.

Persze viszonyításképp hozzá kell tenni, hogy alsósként akkoriban még a Bonanzás, bőrdzsekis, Simsonnal jaszkarizó nyolcadikasokra is felnéztünk, hozzájuk képest meg Rabóék élete olyan ingergazdagnak tűnt, mint Willy Fog-é. A sorozat alapján a katonaságot inkább egy hosszúra nyúlt, bentlakásos osztálykirándulásnak, építőtábornak gondoltuk, mindennapos tesiórákkal, meg azzal a flúgos Karádival, akinek azért meg-meglágyul a kőszíve néha, egyébként meg haverok, buli, csajozás, megtűrt csibészségek, kéz kezet mos. Az Angyalbőrben sok helyen azért olyan képet ad a laktanyabeli életről, ami csak nyomaiban emlékeztet a valóságra, bár ez a kép nagyon szórakoztató és összetett is egyben. Mindemellett meg kell jegyezni, hogy a forgatás helyszínén levő kiképzőpályát a rendező átépíttette, mert nem találta eléggé embert próbálónak az eredetit, aztán persze ennek a később oda sorozott bakák itták meg a levét. A stábban az egyik fővárosi egyetem média tanszékének későbbi oktatói is benne voltak, akik kihasználva a rájuk szakadt nagy szabadságot, alaposan kiélhették magukat, csak úgy hemzsegnek a bölcsészkedések a forgatókönyvben, melyekből párat majd szemügyre is veszünk. Szerintünk ugyanis a sorozat, amellett hogy fricska a honvédségnél uralkodó állapotoknak is, inkább egy kísérleti munkának tekinthető, nem elsősorban realistának persze, hanem üzletinek. Az egész próbálkozás frappáns választ kíván adni arra a kérdésre, hogy hogyan lehet piacképessé tenni a katonaságot, a laktanyatémát, ezért valamiféle pozitív honvédség-image kialakítása is célja lehetett az Angyalbőrben alkotógárdájának, és bár jó pár laktanyai sztereotípiát megerősít a sorozat (például a zugivó, állandóan kummantó doki), sok ilyennel éppen hogy szembemegy.

A tisztek, tiszthelyettesek nem is olyan kőkemények, inkább rugalmasak, sőt empatikusak(!), és nem hogy faragatlanok lennének, hanem ismerik a nagy hárfaművészeket, négerezés helyett tamásbátyáznak, kihallják a cisz és a fisz közti különbséget, és kijavítják a színészt, amikor az pontatlanul idéz a Hamletből. Az idősebb generáció tagjai jókat derültek az ilyen dajkameséken, miközben nosztalgiáztak a sorozatot nézve, míg az 1990 körül bevonuló kopaszok keményen szembesültek a sorozat naivitása és a valóság közti különbséggel, mikor a nem túl bíztató, „Katonák, ez itt nem Vasbogdány!” – szöveggel fogadták őket. Hamarosan meg is tapasztalták, hogy a törpök élete bizony nem csak játék és mese, mert Hókuszpók terrorizálásai mellett a non-stop takarítást is el kellett viselniük többek között, és persze töredék annyit mehettek eltávra, mint Pósék. Bár a katonaélet valós megpróbáltatásait szépítette, vagy épp el is bagatellizálta a sorozat, a rendszerváltás korának hangulatát, problémáit, beinduló változásait elég érzékletesen mutatta be. Minden rész egy-egy korabeli problémát, jelenséget jár körül úgy, hogy közben mindvégig érezni a felemelkedő zsilipek okozta felszabadultságot: military divat-butiknyitási hullám, borhamisítás, exszovjet maffiózók-bűnözés, melegtéma és AIDS, legyekurásat játszó, otthonról elszökött gyerekek, kompjutermánia és vidiotizmus, sakk folyamatosan, dublőr-akció és persze „a magyar vállalkozó szellem akkoriban szinte korlátlan kibontakozási lehetőségei”: old school nyerőautómaták, tankban nyomtatott laktanyai szexújság, military tábor satöbbi.

Még nyílnak a völgyben a szocialista szóvirágok, még itt vannak az oroszok, még működnek a régi reflexek, még mosolyognak a noha bort kortyolgató tokás tanácselnökök, de már nyakunkon a választások, már itt vannak a kompjuterek, az amerikai háborús filmek a vidióban (már nem kell Rambót francia impresszionistaként kódolni egy bécsi telefonbeszélgetésben), meg a kommandós cuccok. Ez az egyszerre vitatott és izgalmas, „ott se vagy még, itt se vagy már”-szerű átmeneti korszak a maga önellentmondásaival talán a libatenyésztő nagypapa és unokája egyik párbeszédében érhető tetten leginkább. A folyton csak zsörtölődő, értetlenkedő nagyapa így fakad ki unokája láttán, szabadon idézve: „Mi ez a hacuka rajtad te gyerek? Elhányja magát a liba, ha rád néz.(…) Az a baj, hogy tik még nem tudtok semmit! Én láttam a fiamnál karácsonykor a vidióban éppen ilyen embereket, ilyen ruhákban, amerikaiakat, mint az ördög olyanok voltak. (…) Igen, abban a Platón meg Dírhanter filmben láttam. Megérkezik egy csomó helikopter, meg három tó, és leugranak róla az ilyen ruhás emberek, és szétborítja mind azt az egész(/szegény?) vietnámi falut. Úgy bizony, úgy hordjad ezt a ruhát!” Közben a nagyapó olyan harci bemutatóval is szemlélteti mondandóját, melyben a Bruce Lee filmek és Dózsa parasztkatonáinak technikáját ötvözi. A korrajz és a szocializmusban tabunak számító témák mellett vitathatatlanul erős oldala a sorozatnak a mitológiai, történelmi, politikai utalások, elszólások halmaza is: „Halló Poszeidon, mi újság a tenger mélyén?” „Mi van, már megint választás lesz?” nem beszélve a Bogdán vezér, alias Attila sírját kereső régészekről.

A sorozat mozgásba hozza egyéb háborús filmélményeinket is, vannak bőven intertextuális kapcsolódási pontok a Rambó, az Apokalipszis most, A szakasz, sőt Karádi Katalin filmjei felé is, hogy csak az alapvető dolgokat említsük. Karádi őrmester többször dúdolja a hamvadó cigarettavégről szóló dalt, a tisztek a laktanya ügyes-bajos dolgai helyett főleg a focival és a nagy csaták, hadtörténeti manőverek rekonstruálásával foglalkoznak. A hadgyakorlatokon Wagner zenéjére támadnak a helikopterek, mint az Apokalipszis mostban, nem beszélve az egyik military camp-be érkezett amcsiról, aki külsejével egyértelműen az indokínai dzsungelben megkattant fotósra, Dennis Hopper-re hajaz. Karádi őrmesternek nem csak a képzeletében létező, eminens bezzegszakaszától kapott cigarettatárcája a jellegzetes attribútuma, hanem a srapnelhüvelyből kialakított öngyújtója is, melyet nagyapjától kapott, és Bosznia-Hercegovina osztrák-magyar megszállásának korát hívja elő. Karádi alakja felidézi a nagy magyar laktanyaregény, az Iskola a határon egyik emblematikus figuráját, Schulzét is, bár a kefebajszos császári és királyi Feldwebelhez képest vasbogdányi kollégája sokszor csak vajszívű napközis tanítónak tűnik. Csoda, hogy Tabajdi ezredes egyik felmenője nem cirkált a Kotori-öbölben (Cattaro), vagy az Otrantói-szoros környékén, de ezek már vitatott Horthy-reminiszcenciával is bírnának, így az ezredes főleg Napoleon és Nagy Frigyes korát, meg a doberdói hadszínteret emlegeti.

Vannak pontok, ahol ez már elég erőltetetten megy, mint Karádi elsírom magam - vízözön lesz - én leszek a magukat kimentő Noé-nagymonológjában, de a másnaposságot ilyen történelmi hasonlattal bemutatni még nem hallottuk: „Úgy érzem magam, mintha Matuska Szilveszter az én májamban robbantotta volna fel a biatorbágyi viaduktot.” Talán a taxisok, a korabeli magyar valóság egyszerre irigyelt és közutálatnak örvendő figurái a legérdekesebbek ebben az utalásrendszerben. Könnyen a későbbi taxisblokádra is asszociálhat a néző, ám a stáb igyekezett árnyalni a róluk kialakult sztereotípiákat. A Gábriel taxival egyrészt jó kis reklámot csináltak, másrészt az arkangyal négy keréken guruló, hírvivő utódai fontos szerepet kaptak a cselekmény bonyolításában, ők a közvetítők a laktanya világa és a külvilág között, információkat hoznak-visznek, segítenek, szállítanak. Néhol már hermészivé is bővül a repertoárjuk, hiszen titkos pásztorórákra adják bérbe kocsijukat, és elég gyakran hozzájárulnak a szürkegazdaság gyarapodásához. A vasbogdányi honvédeknek jócskán meggyűlik a bajuk a civil lakossággal is, sokszor torkollnak verekedésbe a permetező pilótákkal való nézeteltérések, amibe még Karádi őrmester is be-beszáll jobb pillanataiban, aztán persze jön a számonkérés meg a fogda. Vigaszként viszont mindig ott van a kantin Ildikó mosolyával, házias főztjével, no meg a Nelli butik, a vibráló szexualitás tanyája, ahol a nagy gondok mindig megoldódnak. A melegtéma is előkerül a sorozatban, hisz az zömmel olyan közegben játszódik, ahol férfiak vannak összezárva hosszabb időre, ám a stáb elég óvatosan viszonyul hozzá, nem ás le Törless iskolaévei durva mélységeibe, hanem csak kerülgeti a témát, mint macska a langyos kását. Egy teljes epizód szól a tutyimutyi, nőktől félő Klammer honvéd félreérthető viselkedéséről, meg a nagy dilemmáról, hogy: „Lehet, hogy Klammer az? Netán mégse? Vagy mégis?”

Végül persze kiderül, hogy az egész csak félreértés volt, és Klammer, miután átesik a tűzkeresztségen, annyira belejön a dologba, hogy később a vasbogdányi MILF-ek, elhanyagolt feleségek kedvenc Casanovájává lép elő. A sorozatban felbukkannak a korabeli zenei élet figurái, érdekes epizódszereplők is: a Lindából vagy a későbbi Família Kft-ből jól ismert arcok, Bánki Anna az Abigélből, Gesztesi mint az izomagyú gengszter, Bajor Imre pedig meglepő módon az alkoholista, prosztó ripacs szerepében tetszeleg. Ők erősen felejthetőek, viszont Bodrogi Gyula bácsi, mint színházi rendező egyszerűen zseniális, arról nem is beszélve milyen nagy szakértelemmel választja ki magának Ophéliát, hogy majdan beavassa őt a szerep mélységeibe. Az Angyalbőrben zenéjét a később egynyári zenekarnak bizonyult Moho Sapiens együttes szerezte, ők többször is megjelennek a sorozatban, mert szinte mindig ők szolgáltatják a zenét a kaszárnyai házibulikhoz, de feltűnik Szikora Robi is egy-két szám erejéig. A Padödősök itt nem énekelnek, mint az Eldorádóban, hanem Urbán honvédba fülig szerelmes, picsogó pultos csajokat alakítanak a „játékteremben”, ahol még nem azzal lehetett nyerni, ha megjátsszuk az orfit, vagy beadta az órát, hanem ha végigvisszük a GCS Zaxont egy uprgrade C64-en. Mikor újranéztük a sorozat mind a tizenhárom részét, megbizonyosodtunk róla, hogy ez egy valódi aranybánya, igazi katonai anekdotakincs, így komplex elemzése megköveteli cikkünk folytatását. Példának okáért szinte számba sem tudjuk venni, hogy hány helyen érzékelhető a sorozatban az a naivitás és napsütötte reménykedés, ami miatt visszasírjuk ezt a számunkra oly kedves évtizedet, holott az Angyalbőrben annak csupán a nyitányát jelentette. Idővel persze rádöbbentünk, hogy azért is orrolunk a 2000-es évekre, mert addigra már a legnagyobb önámítóknak is világossá vált, hogy szép magyarsággal át lettünk baszva izomból.