Karácsonyi zenei posztjaink visszatérő, sőt, örökös vendége megérdemli, hogy végre kilépjen a fenyőünnep árnyéka alól. Zenei tehetsége alapján ugyanis vitathatatlan, hogy korszakunk egyik legjobb hangú énekesnőjével állunk szemben. A „Mörája-jelenség” a mai napig is szilárdan tartja magát és szedi áldozatait a romantikázni vágyók körében. Következzen tehát eheti tündérkénk részletesebb bemutatása.

Túl azon, hogy mély életrajzi elemzésbe belemennénk, azt már a kezdet kezdetén sejteni lehetett, hogy az akkor bimbózó tehetség tökéletes választás lesz arra, hogy az igaz szerelmet egy életen át kereső milliók igényeit maximálisan kielégítse. Ennek jegyében saját nevével fémjelzett első albuma után Emotions címmel jelentette meg a következő nagylemezét. Az igazi világhírnév azonban csak ezután következett. Ki ne ordítozta volna egy gyengébb és/vagy vicces/spicces pillanatában a „Kenlííí-t”, vagyis a Without You című valóban megaslágert. Bizton állíthatjuk, hogy ez azóta is Mariah legtöbbet játszott száma, kívánságműsorok visszatérő eleme. Van itt kérem minden, ami egy kiadós modorkodáshoz kell: az elsőtől az utolsó másodpercig gondosan felépített koreográfia (50 dolláros nézéstől a hanglejtésen és gesztikuláción keresztül a Gospel-kórusig és vonósokig TÉNYLEG minden), és persze jellegzetes „Mörájás” hanghajlítgatás minden mennyiségben.

De hogy ne csak emiatt az egy szám miatt véssük emlékezetünkbe, arról inkább már a producerek tehettek, mint maga Mariah. Azért az már valóban jelent valamit, ha eleinte még ő maga is cikinek érezte elénekelni a nagyközönség előtt a még inkább könnyfakasztó slágert, amely a nem kevésbé hatásvadász Hero címre hallgatott. Állítólag a kezdeti időkben bőven küzdött még a lámpalázzal (ezen véglegesen úgy látszik csak némi szilikon tudott segíteni – de talán még az sem…), ám éppen aktuális szerelme (egyben producere), Tommy Mottola mégiscsak kituszkolta a színpadra: hadd lássák/hallják a népek ezt a földre szállt angyalt, és rebegjenek hálát az Úristennek, amiért ezt a csodát a fülükbe engedte jutni. Aki pedig még mindig nem sírta el magát a gyönyörtől, hallgassa csak meg újra és újra a Hero-t (a szövegvilágra is figyelve!), nem fog csalódni. A hanghajlítgatást tovább fokozni már fizikai képtelenség, a publikum valósággal issza a saját könnyével átitatott strófákat, az előadást pedig Mariah még tovább húzza egy kis közönségbe való kimutatással. Egész egyszerűen zseniális. Ugye érezzük, hogy a legutolsó göndörített hajtincse is maga a természetesség és őszinteség? Az áhitat pedig képernyőn keresztül is átjön – valahogy ilyennek képzeljük Jézust is a tanítványai körében.

Természetesen a mi tündérkénknek nem csak a magánszámai váltak emlékezetessé – a karrierépítés következő fejezeteként valószínűleg igencsak mély, örökké gyógyíthatatlan sebeket sikerült ejtenie a duettekben mutatott teljesítményével is. A szintén cseppet sem közhelyes ebony & ivory vonalon előbb Luther Vandross-szal alkotott páratlan párost. A klip láttán mi is érezhetjük a lángoló, valóban végtelen szerelmet közöttük – főként a záró néhány másodpercben, amikor Mariah a tőle telhető leghitelesebb nézéssel, szinte könnybe lábadt szemekkel néz ki a közönségre, mintha csak ezt kérdezné: „Ugye, ti is látjátok, mennyire megőrülök ezért a gyöngyöző homlokú, fekete gyöngyszemért itt a balomon!” Ó, igen. Ilyen a végtelen szerelem. Nem ismer életkort, bőrszínt, társadalmi különbségeket, és egyéb, romantikát porba taszító tényezőt. Köszönjük neked Mariah, hogy még azokban a szívekben is örök tüzet gyújtottál, akiket még életükben nem talált el Kupidó nyila. Ezek után pedig már nem is lesz rá szükségük. Ez bennük már örökké égni fog.

Lehet-e ezt még fokozni, tehetnénk fel a költői kérdést. Hát persze, hiszen annyi zenei terület maradt még meghódítatlan. És ha már Whitney Houston is ki tudott jönni egy könnyen memorizálható Több mint testőr betétdallal, nehogy már Mariah CV-jéből maradjanak ki a filmzenék. Mi több: a legmegfelelőbb alkalom lepipálni Whitney-t, hogy össze kell állni vele! Adott egy meglehetősen közepesre sikeredett egészestés Disney-rajzfilm, benne az újfent cseppet sem túlragozott „Mózes és a Vörös-tenger” felkapott jelenetével, amit minden önbizalomhiányosnak receptre írhatnának fel a pszichiáterek. A szituáció Mörájáért kiált, aki meg is érkezik, hogy jól odapörköljön Whitney-nek – csak hogy bemutassa, hogyan kell agyoncizellálni a legegyszerűbbre komponált dallamokat is. Persze a partnernek sem kell szomszédba mennie némi szereplési mániáért (no meg egy kis kokszért, de ez már igazán nem tartozik ide). A bemutató több mint fergetegesre sikerül: gondosan kiválogatott, drámai hatású jelenetek a meséből, ötcsillagos fényeffektek, szikrázó végjáték és persze a két díva, akik a kor breaktáncosainál megszokott párbajban próbálják egymást „leénekelni” színpadról. Az eredmény nem is lehet más, mint egy szívszaggatóan gyönyörű finálé és egy hatalmas döntetlen (mind a kiénekelt hangok, mind pedig az összeszorongatott ujjak tekintetében). A jól megérdemelt jutalom nem is maradt el: ha már a rajzfilm nem is hozta meg a várt sikert, a duett alakításáért, és így a legjobb filmzenéért vastagon kijárt az Oscar.

Ezzel Mariah életében le is zárult egy korszak – költőien fogalmazva: korona került a modorkirálynő fejére. Ezt valahol ő maga is érezhette, hiszen a csúnya 2000-es években sajnos olyannyira sikerült az önfiatalításba és fekázásba merülnie, hogy zenei színvonalát soha nem látott mélységbe engedte zuhanni. Jobban tenné, ha belátná: felesleges már tőle bárminemű újítás, vonaglás és R&B-s nyöszörgés: a ’90-es években felépített, Mörájásan tündöklő gyémántszobrát még saját maga is képtelen lesz ledönteni.

Végezetül álljon itt egy, a Hero klipje alá már idén (!) érkezett komment:

„I would give up my home, all of my education, all of my past loves - I would give up EVERYTHING just to be able to go back in time and experience this concert live. Mariah in the 90s was a world wonder. Words can't touch this...no words at all...”