Valamikor, jellemzően az alsó tagozat környékén kialakult bennünk a másfeledleges nemi jelleg. Ez az érdeklődési kör. A lányokat ekkortól egyre jobban foglalkoztatta, hogy Ken éppen Barbie-val, vagy Sissyvel jár-e. Ez aztán ki is tart náluk még 65-70 évig, csak éppen a szereplők változnak. Mi, fiúk viszont ekkoriban kezdtünk fokozódó érdeklődést mutatni a világ sorsa, eseményei iránt. Ez az eleve meglévő harci érdeklődésünkkel és a számítástechnika fejlődésével összekapaszkodva egyenesen a stratégiai játékok karjaiba sodort bennünket. Szervezünk, építünk, rombolunk, elfoglalunk, szervezünk, építünk. Ez csinált fejlődőképes apaközpontú társadalmat a meztelenül rohangáló félhülyék anyaközpontú társadalmából. És kitört a háború. Angriff! ANGRIFF!!!
Tízből kilenc fiú eljátszik a gondolattal legkésőbb 18 éves koráig, hogy mi lett volna, ha a németek nyernek (ez valószínűleg még azon népeknél is igaz, akik ez esetben nem nyertek volna együtt a németekkel). A stratégiai játékokban ugyanakkor három jó dolog van: felépíteni, győzni, majd felépíteni az ellenségtől elvett területen is. A Panzer eme háromból a középsőre fókuszálva elégítette ki ennek a kilenc fiúnak a kíváncsiságát. Mert ugyan ki játszott a szövetségesekkel? Kizárólag, ha egymás ellen toltuk, vagy ha már az összes csatát mindenféle kombinációban megnyertük a németekkel. Kétszer.
Gyakorlásként ott voltak a külön lejátszható csaták, de ezek végén hiába nyert az ember, ott maradt a hiányérzet, és nem is csak azért, mert nem volt tétje a nagy, illetve a kis győzelemnek (vélhetően a major victory és a minor victory kifejezések felidézése kevesekben nem indít meg érzelmi hullámzást). Egyszerűen arról van szó, hogy mi fiúk szeretünk rendszerekben gondolkodni, és tudjuk, hogy a győztes és a vesztes csata után is történnie kell valaminek, ami több a Main menu-nél. Ezért hát elég gyorsan a Campaign felé fordultunk. Ezt előbb 41-től játszottuk, hogy elkerüljük az elején a pöcsölést a gyámoltalan országocskákkal (Lengyelország, Norvégia, Belgium, Franciaország), és egyből nekironthassunk a szeszgőzös orosz medvének. Azután kivittük 39-től is, hiszen mégiscsak egészben szép a történet, ráadásul az egységek tapasztalati szintje sem mellékes. Végül nehezítésképpen kivittük 43-tól is, amikor már felkészültebb ellenség hulláin keresztül kellett eljuttatni Rommeléket a térkép egyik feléből a másikba. Ez utóbbinál megismerkedhettünk a tuniszi és az olaszországi hadszíntérrel, és ha az Oroszlánfókánál 1 turnnel lecsúsztunk a major victoryról, akkor a franciaországival is másodjára. Ezután kivittük az egészet még egyszer 39-től, és még egyszer, közben játszva az idővel, és végigpróbálgatva, hogy mi történik major és minor victory esetén. És csak ezután, kissé pironkodva, körülnézve, hogy éppen senki se lássa, kattintottunk rá a főmenüben a csillagra.
A hadjárat egyik legemberibb vonása, ahogy lassan kialakult az érzelmi kötődés a leghűségesebb csapatainkhoz. Epekedve vártuk, hogy egy újabb csillagág váltson aranyszínbe, így jelezve a nagyobb harcedzettséget. A Barbarossa kezdetére már jellemzően volt 2-3 ötcsillagos gyalogos egységünk. Ezeket kéjes érzéssel helyeztük fel a térképre a csata előtt, s lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy a szovjet lovas egységek fekve tüzelő katonái perzselődnek a földön. Ezért az élményért időszakosan még a hangulatos, ám időrabló animációt is bekapcsoltuk. Ezeket a tapasztalt egységeket egyre bátrabban helyeztük a frontvonal kritikus szakaszára, és sosem hagytak cserben minket. Sokunknál nevet is kaptak a könnyebb beazonosítás végett, de az igazat megvallva sokkal inkább a megbecsülésünk jeléül.
Az ilyen háborús játékok mindig különleges érzelmeket szülnek az emberben, ha saját nemzete is érintett benne. Ez az, amit a cseh fiúk sosem fognak megismerni, hiszen az ő népük soha sehol nem harcol, és annak sem kell harcolnia, aki az ő országukat akarja elfoglalni. Mi, magyarok azonban másképp vagyunk ezzel, és számunkra két különleges pálya is volt a játékban. A játékba először belépve nyomban megpillantottuk a „Budapest” címzésű pályát, és nyilvánvalóan ezt próbáltuk ki először. Még az elrontott városnevek ellenére is megindító volt látni a térképen szép hazánkat, ám az örömbe üröm vegyült. Egyrészt gyakorlatilag lehetetlen volt visszatolni innen a vörös veszedelmet, másrészt csak belenyilallt az emberbe a gondolat, hogy sokkal jobb az ellenség országában fegyverrel vendégeskedni, mint mástól elszenvedni ugyanezt. Annál nagyobb örömet okozott, amikor a Sztálingrád/Kaukázus pályákon felfedeztük a mi fiainkat is. Innen már csak egy lépés volt, hogy az aránytalanul gyengének ábrázolt magyar sereg előtt kitisztítsuk az utat német szövetségeseinkkel, hogy Jány Gusztávék kis veszteségekkel masírozhassanak Voronyezsig. Itt aztán a városon piros-fehér-zöldbe váltott a zászló, mi pedig nagy erőkkel vetettük bele magunkat az egységvásárlásba: gyalogság, tüzérség, tankelhárítás. Csak a tankot és a repülőgépet hiányoltuk. Ugyanezen a pályán hasonló örömmel szereztünk tudomást a román hadsereg jelenlétéről. Ők kiválóan alkalmasak voltak a legkegyetlenebb elővéd-, illetve felderítő feladatokra. Különösen perverzek még várost is foglaltak velük, hogy oda még több román katonát vásárolva még több román katonát dobhassanak oda az enyészetnek. Kár, hogy a Sztálingrád előtt összevont magyar egységek nem kerülhettek be az expedíciós seregünkbe, hogy aztán egzotikus tájakat bejárva megjelenjenek London és Washington utcáin.
A játék fő hiányossága talán az volt, hogy elég hanyagul kezelte az arányokat. Ha gyakorlatba átvetítjük, ugyanaz az egység a hatalmas területen játszódó kijevi és sztálingrádi csatákban legalább hadtestnyi erőnek felelt meg, míg a pici szevasztopoli csatában nem volt nagyobb egy zászlóaljnál. Mindemellett az élmény elvitathatatlan volt. Sokunk számára mindig is jelentős hozzáadott értéket képviselt egy-egy játékban, ha valódi térképen hódíthattunk, pláne igaz ez az ismerős pályákra: a már említett budapestit, de akár a balkánit is ide sorolhatjuk. Na és persze nem stratégiai játék a stratégiai játék az átírható történelem nélkül. Az Észak-Afrika elfoglalása után elérhető Közel-Kelet kelet, a Mersa-Matruhtól Bászráig nyomulás felemelő élménye, majd utána Rosztov és Törökország felől harapófogóba szorítani Sztálingrádnál a szovjeteket. 1940-ben lerohanni Angliát. Vagy 1941 nyarán elfoglalni Moszkvát. És a csúcs: megpihenni csapatainkkal a Capitoliumon. Lássuk be, hogy a játék élménye, a csaták is jók, de azért a csata utánra átrendeződő front látványa a nagy térképen – az az igazi!
A korabeli idők egyik legkiválóbb játéka – noha a grafika minősége felett ma már illik nagyvonalúan átsiklani – még most is megállja a helyét az élmény után vágyakozóknak. Lengyelország megvolt, a többit nektek kell elfoglalni! Ne szégyelljétek feltelepíteni, és Windows XP emulátor alatt futtatva ismét átgyalogolni Zsukovon és a tökkelütött Montyn!
