Ha létezik a PC-s csapatjátékoknak őse, a most következő darab mindenképp annak számít. A közismertebb nevén csak NBA ’89 néven futó mű idejekorán helyet követelt magának 286-osunkon, nem egy mókás momentummal és sok száz ponttal gazdagítva délutánjainkat. Mindamellett a korszak nagy ikonjait is azóta vágjuk álmunkból felkeltve. Nézzük hát, hogy milyen volt a PC-s kosaras élet az NBA Live sorozat megjelenése előtt!

Egyszerűen fogalmazva: pixeles, ámde pont ez a kezdeti szögletesség adta az egész játék hangulatát is. Ugyanakkor az EA-sek már odafigyeltek arra, hogy a legnagyobb arcoknak valóban egyedi karaktert szabjanak: ezek közül is leginkább Kareem Abdul-Jabbar megjelenése volt szembetűnő, aki valóban szemüvegben ívelte a palánk felé jellegzetesen rá jellemző horogdobásait – de a mozdulatsorokról kicsit később. A pályán megjelenő karaktereket Kareemen kívül azért elég jól be lehetetett kategorizálni: bőrszín és testmagasság függvényében váltakoztak az „átlag” csapatemberek (kivéve persze azok, akiket mezszámuk alapján a „különleges” kategóriába sorolhattunk – pl. a Knicks 33-asát, a Bulls 23-asát, stb.), valamint a szőke Bundesliga hajjal megrajzolt „egyedibb” arcok. Hisszük, hogy a készítőket semmiféle hátsó szándék és teutonok iránti imádat nem vezérelt, hanem technikailag valószínűleg akkoriban e két variáció volt legkönnyebben megírható (és szétválasztható). Az már más kérdés, hogy a szőkék valahogy mindig jobbak voltak a 3-as dobásokra, a csokik pedig kiválóakat tudtak zsákolni – talán volt ennek némi alapja… 

A játék menete jól illeszkedett a grafikához és hangokhoz, vagyis végtelenül egyszerű volt. 12 perces negyedet max. akkor volt érdemes választani, ha kifejezetten a pontrekordra akartunk a poén kedvéért rámenni, így (főleg egy Kelet-Nyugat gálán) nem volt ritka a 165-123-as reálisnak nem éppen nevezhető végeredmény. Nagyjából a 20. perc után már csömört lehetett kapni az ötven hasonló kosártól, így érdemesebb volt 8, vagy 5 perces negyedekben tolni le a meccseket. Nehézségi fok gyanánt a Pre.- és Reg.-season mindegyike elég gyógy-szintnek számított, így különösebb profizmus nélkül lehetetett a Showtime! fokozatban a csúcs felé törni. Merthogy ezzel a játékkal igazából csak playoffot volt érdemes játszani: a mesterséges intelligencia ugyanis kimerült abban, hogy ellenfelünk kisebb támadóidő-ráfordítással és nagyobb százalékban értékesítette helyzeteit (már ha hagytuk neki), a mi dolgunk pedig egy focis közhellyel élve csak annyi volt, hogy mindig eggyel több kosarat szerezzünk. A kétjátékos üzemmódot csak nagy ritkán teszteltünk, mivel a korábbi posztokban taglalt, gyengébb billentyűzetből adódó hiányosságok miatt az energiánk a kosárlabdázás helyett szóváltássá, majd nyílt, szobai verekedéssé alakult át – ez pedig NBA ’89 nélkül is ment.

Az irányítást nem cifrázták túl a készítők: mivel a játék kifejezetten PC-re íródott, adott volt a négy iránybillentyű, az 5-ös gomb a passzoláshoz (védekezésben emberváltáshoz) és a nagybetűs ENTER a dobáshoz, ill. felugráshoz. Az ritmusérzéken azonban (és ennyi valóságtartalma a játéknak mindenképp volt) nagyon sok múlott: a rossz ütemben adott passz egyből éles, rikácsoló hangot váltott ki a PC-speakerünkből, jelezvén, hogy az egyik legbosszantóbb hibát követtük el (na jó, a kétszer indulás vagy lépéshiba még rosszabb volt, ezeket azonban egy szint után már nem illett elkövetni). Faltolni sem volt éppen egy nagy kunszt: nemes egyszerűséggel addig kellett nekiszaladnunk az ellenfél labdás emberének, amíg a sporik 3 másodperc után megsajnálták a szerencsétlent, és megítélték neki a 2 vagy 3 büntetőt.

A távolságok helyes megválasztása, valamint az imént említett ütemérzék volt a játék kulcskérdése. Ha ugyanis nálunk volt a labda, az egyes játékos kvalitásaihoz mérten dönthettük el, mihez kezdünk vele. Pl. Pat Ewinggal nagy eséllyel akkor sikerült hármast dobnunk, amikor neki magának (soha?), ellenben igen látványosakat lehetett zsákolni vele: ha már a sima egykezes slam túl snassznak számított, jöhettek a különböző pörgős figurák, vagy az egyik kedvenc, a háttal történő zsákolás. A kinti dobások értékesítése rendszerint a kicsik (és fehérek) dolga volt. A trükk abban rejlett, hogy miután a védekező játékost jól megforgattuk (tehát párszor fel-le grasszáltunk előtte), már csak jó ütemben kellett elengednünk a dobást, hogy igazi nagymenő módjára hármasokkal gyűjtögessük a pontokat. Ha mindez nem sikerült, lehetett menni lepattanózni, hogy aztán egy sima, mezei ziccerrel megelégedve húzódjunk vissza védekezni. Ami amúgy szintén nem volt túl bonyolult: ha nagyon szemétkedni akartunk, nemes egyszerűséggel az ellenfél labdás játékosával szemben vettük fel pozíciónkat, hogy aztán dobását egy jó ütemben végrehajtott ugrással blokkoljunk, vagy éppen ronda számító módjára rögtön a palánk alá vettük az irányt, hogy a lepattanó a miénk legyen.

Meglepően sok szabályt sikerült beilleszteni a néhány száz kilobájtnyi (te jó ég, ma már egy szöveges dokumentum is többet foglal!) progiba, amikre illett odafigyelni: 10 second violation, lépéshiba, 3 másodperc, és még időkérés is gazdagította a szabálykönyvet. Ha szorossá sikerült tenni a meccset (ezért néha komolyan bénázni kellett), csak úgy, mint az életben, a meccs végéhez közeledve elkezdhettünk szépen faltolgatni – rendszerint a nagydarab fekákat céloztuk meg brutális belemenéseinkkel, megint csak ronda számítóként bízva benne, hogy a büntetőket Shaq dobószázalékéhoz hasonlóan fogják értékesíteni.

Ha pedig már elég profik voltunk, elkezdhettük a magunk képére formálni a saját csapatunkat. Mindenkinél kialakult ugyanis az az együttes, amihez a többinél jobban kötődött. Kit Kareem horogdobásai és a másik szemüveges, Worthy hármasai csaltak a Lakershez, kit Ewing élményszámba menő zsákolásai a Knickshez, megint másokat Bird sokoldalúsága a Celticshez – jómagam a korszak nyerő párosa, a Stockton-Malone tengely mellé tettem le a voksomat, amely később mély nyomot hagyott valós pályafutásomban is. Az iskolai kosáredzéseket pedig lehetett a szobában ülve folytatni, és virtuális hármasokat szórva elpáholni a legnagyobb ászokkal felálló együtteseket. A játék bármennyire kezdetleges is volt, sokat tett azért, hogy érzelmileg is kötődni kezdjünk csapatunk és egyéniségeik iránt, később pedig szenvedélyünket pólófestésben és kosárkártyagyűjtésben élhettük ki. De mindez már egy másik történet…