A készételek után következzenek a hidegkonyha remekei a mitikus évtizedből. Markoljuk meg a műanyag bevásárlókosár füleit, és az anyutól kapott cetlivel meg egy Kossuth-százassal a zsebünkben induljunk el Lenke néni vegyesboltjának labirintusában. Kezdjük mindjárt a hűtőpulttal!

Uborkás májas

Bizonyára kevesen emlékeznek már rá, pedig mindenféle lokálpatriotizmus és reklám nélkül állíthatom, hogy az akkori Pápai Húskombinát legtutibb terméke volt. Valahogy olyan jó arányban sikerült a stabilizátor–állományjavító–ipari szalonna/sertésbőrke–ízfokozó arányt eltalálni, amit bármelyik mai gyorsétterem és húsfeldolgozó megirigyelne. A mohóbbak kenőmájasként falták, de az igazi hedonisták karikázhatták is, az aszpik pedig külön csemegének számított, ezért mindig szó szerint késhegyre menő harc ment a fiútestvérek között – a bátyót pedig az idegösszeomlás szélére lehetett taszítani azzal, ha helyette „véletlenül” a macska elé pottyant ez a nyalánkság. Ja, és az anyagban fellelhető uborka darabok okozta élvezetre már nem is térek ki részletesen, az volt a cseresznye on the top. Ami külön jó volt benne, hogy létezett egy „pikáns májas” nevű kistesója is, ami kb. annyiban volt más, hogy nem volt benne uborka (szóval szegényt csak akkor vették, ha az uborkás testvér már elfogyott). Teljesen érthetetlen, hogy miért tűnt el a süllyesztőben, a mai mezőnyt ízben és minőségben is magasan verné, igazi országimázst lehetne csinálni belőle. Mára annak is örülni kell, hogy az egykor amolyan "melléktermékének" tekintett kenőmájas fennmaradt, és nem csak a lokálpatriotizmus beszél belőlem, amikor azt állítom: még mindig üti a piacon kapható összes hasonló terméket. Ennek ellenére továbbra is várjuk vissza az eredeti uborkást a pápaiaktól!

Poharas tej/kakaó

Bizonyára sokaknak az iskolatej akció villan be egyből, ami teljesen helyén is van: ha nem előre megrendelt módon, akkor egyénileg összeállítva, a napi tízórais zacskóban volt a helye, rendszerint egy-két sós kifli vagy cukros briós társaságában. Igazi szoci örökség lévén csakis egyféle márka volt kapható belőle a piacon, de ez így volt rendjén: gondoljunk csak bele, gyerekként mekkora dilemma elé álltunk volna a választásnál, így legalább azt kaptuk, ami volt. Itt jegyzem meg, hogy az okosabbja inkább a kakaót preferálta, mivel itt még el lehetett kerülni azt a kellemetlen meglepetést, amit majd’ minden harmadik gyerek átélt: magyarán egy korty lenyelése után már indulhatott is a mosdókagyló felé. A kakaón legalább nem éreztük, ha savanyú volt benne a tej. Mai szemmel nézve külön öröm, hogy a gyártók nem strapálták magukat (meg bennünket sem) holmi bontófüllel, szívószállal, meg hasonló bonyodalmakkal. Nem. Itt mindenki a saját kreativitására volt hagyatva. A mohóbbaknak illett postai ironnal ütni lyukat a tetejére, pláne ha ezzel barna pöttyök tucatjaival sikerült beborítani iskolai köpenyünket és/vagy a tanterem falát. Respect. És ki beszélt akkoriban 8 féle vitaminról meg zsírszegény tejről? A hozzá tartozó kiflivel együtt pont elegendő energiával látott el bennünket ebédig.

Túró Rudi

Ismét egy olyan termék, ami nem a ’90-es évek terméke, még ma is létezik (és finom is), mi mégis az akkori Túrós Rudolfra emlékszünk igazán jó szívvel. A történethez ezúttal legyen elég annyi, hogy még a ’60 években érkezett az ötlet az akkori nagy tesótól, ám hamar sikerült igazi hungarikummá formálni: a szabolcsi dolgozóknak a kezdeti útkeresés után valóban az ország legkedveltebb túródesszertjét sikerült összehozniuk. A rendszerváltás kori történet a Traubisodáéhoz hasonlatos: privatizáció után ment a licencvita, amely multicégek ide vagy oda, hálistennek maradt Mátészalkán. A mai ízvilágot mérlegre téve azonban legalább ebben ismét visszasírjuk a szockót meg a fiatal demokráciát: mára ugyanis elveszett a jellegzetes, kissé erjedt mellékíz, ami a túrót igazi mivoltában kiemelte a bevonó alól. Ez utóbbi pedig csakis ÉT kakaós bevonómassza lehetett (szóval azért nem csoki – tudjátok, akár a „csoki”mikulásnál), nem más. Semmi pluralizmus, semmi demokrácia, semmi megalkuvó tejcsokis meg mogyorós köntös, és – uramatyám, hát idáig süllyedtünk – „gyümölcsízű” meg mindenféle aljas töltelék. Piaci konkurencia meg aztán végképp nem lévén valóban az volt az eredeti. Öltöztethették bár üszökfekete fóliába (cseppet sem volt gusztusos), de mi jól tudtuk: a mátészalkai volt az igazi. Az is marad.

Kópé-kölyök

Hogy valami a tízórais szendvicset is feldobja kicsit, a Zalahús a ’90-es évek közepén piacra dobta nagy találmányát, amely rögtön a gyerkőcök szívébe lopta magát. Az ötlet zseniális, és azóta is megismételhetetlen: figuratív külsőt adni az amúgy lagymatag felvágottnak. Itt aztán még a szendvicsek terén is kifejezhettük magunkat: az excentrikusabbaknak volt gyerekfejes, kezdő szerencsejátékosoknak lóhere-mintázatú, a konzervatívabbaknak pedig sakktáblára hajazó, amúgy igazi húsfoszlányok nélküli (tehát butított) Zala felvágott. Megint csak nem lihegte túl senki az ízfokozó-színezék témát, jó volt az úgy, ahogyan volt. Igaz, hogy vásárlás után nem sokkal illett betermelni, mert baromi hamar megbarnult, de hát nem is faltuk tonnaszámra. Külön pozitívumként említendő meg, hogy ezzel még az étvágytalanságban küzdő gyerekeknek is meg lehetett hozni a kedvét egy kis uzsihoz. Valószínűleg soha egyik szülő sem ejtette ki annyiszor a „Fiam, ne játssz az étellel!” kezdetű mondatot, de hát ha egyszer rendelkezésre álltak a Piros Arany és a társai, ki bírta volna megállni egy kis szadulás nélkül? Mai gyomrunk persze már jobban értékeli az igazi húsból készült szalonnát meg füstölt kolbászt, de azért legyünk őszinték: sajnálhatjuk, hogy a következő generációk már nem játszadozhatnak a kópéval.