Már egy hete véget ért a téli olimpia Vancouverben, nálunk viszont ismét felgyullad a láng, és visszatér a havas-jeges felhajtás. Az Accolade jóvoltából már a 90-es évek legelején mi is átélhettük – több egyéb kincs mellett –, hogy milyen érzés olimpiai hőssé válni. Most pedig itt az idő, hogy ismét átéljük!

     A zene, ahogy az már az Accolade-tól megszokott, leírhatatlanul zseniális. Olyan csodákat hoztak ki az egyszerű PC-speakerből, amilyet senki másnak nem sikerült (oké, talán még a Sid Meier’s-nek). A demó végigizgulása után kezdhetünk training módban, ahol begyakorolhatjuk a versenyszámokat; szerencsére olimpiai kvalifikációs szinttel, és egyéb kellemetlen dolgokkal nem kell foglalkoznunk. Ha már kellőképpen magabiztosan mozgunk havon és jégen egyaránt, kezdődhet a valódi megmérettetés! Első kihívásként nevet, nemzetiséget és arcot kell választani, akivel aztán az összes versenyszámban indulunk, az éremtáblázaton pedig valójában nem országok, hanem emberek lesznek. A név aligha okozott bárkinek nehézséget, habár elég furcsán tudott mutatni egy „Nagy Tihamér” az amerikai, vagy a svéd zászló mellett. Mert bizony magyar zászló az sajnos nem volt, ami téli olimpia lévén nem igazán meglepő (az már jobban fájt, hogy a nyáriban sem volt, de erről majd ott). Itt kezdődtek az eltérések gyerek és gyerek között, hiszen nemzetiséget választani – ha csak egy játék erejéig is – bizony ideológiát jelentett. Akadt köztünk, aki el sem tudta képzelni, hogy ne amerikai legyen, hiszen az USA akkoriban még nagyon menő volt ám. Megint más a földrajzi közelségből kiindulva osztrák lett, hiszen az már majdnem olyan, mintha magyar lenne. Ők valószínűleg ma sem értik, hogy lehettek ekkora tévedésben. Volt, aki a zászlók színvilágának hasonlósága alapján az olaszt választotta – ezt, ha lehet, ma már az osztráknál is nehezebb kimagyarázni. Ezeken kívül persze kisebb számban akadtak még egyéb népek elkötelezettjei is, én pl. a hokival akkor még csak homályos fogalmi kapcsolatban álló, de már akkor is Kanadáért szorító fiúként csakis kanadai téli olimpikonként tudtam magam elképzelni. Ezután már csak a leendő arcunkkal kell megbarátkozni, és kezdődhet is a nagy torna...

     Az elején kiválasztjuk a nehézségi fokozatot, és itt máris látjuk, hogy kikkel fogunk sportszerű játékban megküzdeni az érmekért. Már ekkor mindenkinek feltűnt, hogy itt bizony az emancipáció nevében több női olimpikont is besuvasztottak az izmos férfiak mezőnyébe. Ez természetesen már egy 10 év alatti gyermeknek sem volt világos, hogy mire jó, de igyekeztünk nem tudomást venni az erőt sugárzó férfi arcélek között szerénykedő, NDK-s úszónőkre emlékeztető feminin fejekről. Miután letudtuk a szervezési kérdéseket, hangulatilag már átadva magunkat a albertville-i / lillehammeri közegnek, áhitattal megnyomjuk az „OPENING CEREMONIES” feliratú gombot. Ezzel azonnal egy pazar megnyitóünnepségen találjuk magunkat, villognak a vakuk, érkezik a láng, majd lufierdőtől övezve fehér békegalambok röppennek szét egy zárt helyről. Megható pillanatok ezek. Az ünnep után viszont következik a kőkemény verseny, ahol már bizonyítani kell. Az olimpiát rendező város és a környékbeli hegyek magával ragadó tájképe előtt bukkannak fel a választható versenyszámok logói, ezeken tetszőleges sorrendben verekedhetjük át magunkat. Tegyük hát ezt!

Szánkó:
Az egyik legszerethetőbb szám, tele izgalmakkal. Az eredményről néha csak tizedmásodpercek döntenek, a küzdelem rendkívül kiélezett. A kanyarokban úgy kell felhúzódni a falra, hogy minél kevesebb hófelverés keletkezzen a jármű mögött, hiszen a több súrlódás lassít, és ugyanez igaz az egyenes szakaszokra is. A megvalósításhoz azonban nem árt némi gyakorlat, ugyanis a szánkó magától is el-elmozog a nagy sebesség hatására.

Lesiklás:
Nagyon gyors és veszélyes futam, néhány meglepően éles kanyarral, és még ezeknél is agyafúrtabb ugratókkal megbolondítva. A kapuk elég szélesen vannak elhelyezve, ami könnyen bizalomtúltengést okozhat a pálya első felén, hogy aztán az önelégült játékos egyre lejjebb görbülő szájjal nézze, amint a kanyar és az ugrató egyidőbeni érkezése után embere messze berepül a fák közé, átengedve a győzelmet valamelyik CPU olimpikonnak. Nem árt felkészülten, a pálya vonalvezetését az eszünkbe vésve belevágni a lesiklásba, és akkor megúszhatjuk a húzós pillanatokat.

Sífutás:
A játék legunalmasabb versenye, a futamban ott állunk egyedül benne a nagy havas semmiben, és ezt a nihilt a kijelölt pálya felett kétszer is áthaladó tarkabarka sífelvonó látványa is csak pillanatokra képes megtörni. Unalmunkban elkezdünk az ideális ívvel játszani, amivel időt nyerhetünk, de azért érdemes ügyelni, nehogy elbotoljunk a pálya szélében, mert akkor lemondhatunk az éremről. Itt azonban már előjön – ha csak visszafogott mértékben is – az, amiről már az apukák is megjegyezték az Accolade-féle olimpiákat: –„Fiam, nem megy az enter, mit csináltál vele?” –„Én? Én semmit.” Ahhoz ugyanis, hogy a sztreccsruhás versenyző emelje a lábait, nekünk ütemesen nyomkodni kellett az entert, és közben figyelni az energiára, megfelelően beosztva azt. Itt tehát a megfontolt nyomkodás volt a nyerő, nem az őrült csapkodás, ahogy majd azzal is találkozunk nemsokára.

Bob:
A játék talán legmenőbb eleme. Ki ne szeretne egy dobozban eszetlen gyorsan száguldani? A kettes bob külsőségeiben és technikájában is a már megismert szánkót idézi, azonban gyorsabb, a nagyobb monstrum kevésbé fogad szót az irányításnak, és könnyebb hibázni vele. Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy érdemes sokáig tolni a kocsit, és minél később beleugrani, ez azonban nem fedi a valóságot. Jól el lehet találni a megfelelő időpontot, hogy mikor huppanjunk be. Ezután kezdődik az őrült csúszás, amit már megismertünk az első versenyszámban. A bob biztosabban ül a pálya aljában, amint kanyar jön azonban, oda kell figyelnünk, hogy milyen ütemben és milyen magasra engedjük fel a falra. A szánkótól külünböző súlyelosztás miatt ugyanis sokkal könnyebben borulhatunk vissza az árokba, és annak ugyebár senki sem örül, kivéve az orosz versenyzőt. Elemi hibának számít a kanyarban a pálya rossz felére felcsúszni, ilyet csak mókából követtünk el néha. A legjobb vicc volt viszont kirepülni a pályáról, habár három hete már ez se akkora vicc.

Gyorskorcsolya:
Na, mi is volt az imént azzal az enter gombbal? Kötélidegzet kell hozzá, hogy ne ugorjunk ki idő előtt a rajtnál, ha viszont vettük ezt az akadályt, jön az eszeveszett rohanás. Ebben a számban a gép különösen ügyesen megy, tehát aranyszerzésre elég kicsi esély nyílik. Ezenkívül beépítettek egy bugot is, hiszen az utolsó kör egyik kanyarjában úgy elkezd a pálya széle felé húzni a játékosunk (amihez hozzáérve persze azonnal felbukik), hogy szinte meg kell állnunk, hogy elkerüljük a végzetes ütközést. Mondanunk sem kell, hogy ez a bug a többi versenyzőre nem vonatkozik, így ők nehézség nélkül száguldhatnak végig az utolsó körön is, hogy aztán nálunk hamarabb vágjanak a célba. A lényeg azonban nem is itt rejtőzik, sokkal inkább azon van, hogy a billentyűzeten valami előrelátó, bölcs embernek köszönhetően két enternek is helyet szorítottak. Ez a leginkább interaktív az összes sportág közül, hiszen itt egyenesen jól jön egy segítő kéz. Amíg mi a nyilakkal irányítjuk a sportolót, másik kézzel pedig elmebeteg módjára ütjük a nagy entert, sokat lendíthet rajtunk, ha közben a kis enterből is kitapossa a lelket valaki.

Óriás-műlesiklás:
Igazán izgalmas kihívás, sok zászló, éles kanyarok, itt nem lehet hibázni. Nagyon rá kell érezni, hogy mikor érdemes nyomni a jobbra / balra gombot, hiszen egy-egy elszámított kanyarral, nagyobb javítással értékes másodperceket is veszthetünk, miközben a finn Harken természetesen élete teljesítményét nyújtja. A gyakorlottabbak nagyon elkaphatják a ritmust, képesek lehetnek akár veszélyesen közel menni a zászlókhoz, és rájavítás nélkül venni a kapukat. A zászlóra szintén érdemes odafigyelni, hiszen itt nem csak letapossa a versenyző, mint a tévében, hanem fel is bukik benne, jutalma pedig kiesés. Különösen dühítő a pálya végén, ne adj isten az utolsó kapunál hibázni, hiszen a kihagyott kapu szintén érvényteleníti az egész futamot, és egy éremmel már biztosan szegényebb lesz a gyűjteményünk.

Biatlon:
Előbb már megismerkedtünk a sífutással, hát most itt a kicsit felturbózott változat. A haladás technikája ugyanaz, mint az előbbinél: az enter kifinomult, higgadt nyomkodása. A pálya során viszont vár ránk 2-2 álló, illetve fekvő helyzetből kilyukasztandó céltáblasor. Na itt igazán érdemes ügyelni az energiaindexre, ugyanis ha fáradtan érkezünk a lövészetre, annak bizony remegő kézben tartott remegő célkereszt az eredménye, az elhibázott találatok miatt kapott időbüntetések pedig nem esnek jól.

Síugrás:
A téli sportok 100m-es síkfutása, talán a legnagyobb érdeklődéssel kísért esemény. Rövid, ám annál izgalmasabb és pergőbb. A sánc kész kaland, hiszen a versenyző folyton elmozdul valamelyik irányba, nekünk viszont a lehetőségekhez mérten középen kell tartanunk, nehogy a végén az erdőbe landoljon, ott ugyanis nem tudják lemérni az ugrás hosszát. A mozgás ellenben nem tesz jót az ugrásnak, hiszen minden egyes alkalommal a szánkónál és a bobnál látott finom porhó verődik fel a sítalp alól, így pedig lendületet veszt az olimpikon. Aztán eljő a pillanat, amikor elfogy alólunk a sánc, és onnantól saját magunk kell, hogy boldoguljunk a kihívásban. Az ugráskor, megfelelő pillanatban megnyomott hátragomb is nagyban rásegíthet, hogy még messzebbre szálljunk. Ha pedig mindezen túl vagyunk, finom kézmozdulatokkal még a levegőben is módosíthatunk a röppályán. Végül vészes gyorsasággal elkezdünk a talaj felé közelíteni, itt pedig nincs más lehetőség a jegyzett eredményre, mint az alkalmas pillanatban letenni a lécet. A 100m feletti ugrásoknál nekem valamiért sosem tette le megfelelően a talpakat, így az rendre bukta lett. Humorforrás itt is van, hiszen ha korábban nyomjuk az entert, mint kéne, akkor a léceket elhagyjuk útközben, és gyalogosan kell megküzdenünk az érkezési sebesség és a lejtő szöge által közösen elénk állított nehézséggel. Ez pedig nem sikerülhet.

     A versenyszámok után megcsodálhattuk ezeket a kiváló sportembereket – jó esetben magunkat is – a dobogón, közben pedig ránézhetünk az éremtáblázatra is. Az utolsó versenyszám után elégedetten, vagy éppen csalódottan indulhatunk a záróünnepségre, amely hangulatilag a megnyitóünnepséget idézi, de hát ez nem is csoda, hiszen ugyanazok a szervezői mindkettőnek. E csodás két hét után ismét, utoljára látjuk a lángot, majd szépséges tüzijátékkal búcsúzik eme kiemelkedő sportünnep.

Viszontlátásra Winter Games, találkozunk a Summer Gamesben!