Valószínűleg egyikünk sem gondolta volna, hogy erre a pillanatra sor kerül. Most azonban a szerkesztőség férfitagjai ünnepélyesen rehabilitálják az általuk a ’90-es években bevallottan és nyíltan utált fiúbandákat. Szigorúan szubjektív módon a legtöbbet fikázott hátsó utcai fiúknak nyújtunk ezúttal baráti jobbot.
Azonnal függessze fel az olvasást az a fiú, aki akkoriban nem kapott hányingert a magukat tekerő, nyáladzó-nyivákoló boyok láttán! Pontosan így voltunk ezzel mi is: a szívszaggatóan romantikus sorokat akaratunk ellenére zúdította ránk a rádió, ami a sok ömlengésnek képtelen volt megálljt parancsolni. A lányok (számunkra megmagyarázhatatlan okból) meg aztán végképp odáig voltak a tündéri fiúkáktól. Azt hiszem, inkább ez volt utálatunk első számú kiváltó oka: mi a francot esznek ezek a lökött tyúkok ezeken a nyálgépeken? Különösen irritáló volt a Nick Carter iránti imádat: ennek a srácnak a puszta látványa is azt az érzést keltette fel bennem, hogy nekifutásból fejeljem szemközt, lehetőleg orrnyereg tájékon. Természetesen még a gondolat sem fordult meg bennünk soha, hogy elfogadjuk ezt a stílust, inkább beértük annyival, hogy nyíltan bűnbaknak állítottuk be őket.
Ma már el kell ismernünk: tele voltunk előítélettel. Egyrészt, mivel utólag kiderült, hogy a homokszemek előfordulási aránya közöttük sem több, mint az élet bármely más területén. Másrészt meg ennek tudatában nekik sem lehetett könnyű lenyelni a sok nyálat: valószínűleg nem maguk találták ki a csöpögős „brék má hárt” vagy a hasonlóan költői „á don ker” szófordulatokat. A fülbemászó dallamokat szintén a producereiknek köszönhetjük, de a huszonegyedik század első eltelt évtizede után, amikor valósággal tombol a dekadencia, mégiscsak szívszorítva hallgatjuk őket. Ez a zene ugyanis bár lehet rá mondani, hogy nem nagy szám, a mai mezőnyt elnézve nem is volt rossz. A BSB volt az első és utolsó fiúbanda, amelyikről a rádióban szóló daluk közben is tudtuk, hogy éppen melyik tag simogatja a mellkasát, hiszen az öt tagból legalább háromnak volt annyira jellegzetes a hangja, hogy felismertük.
Voltak persze pillanatok, amikor sikerült félretennünk utálatunkat, és ha éppen senki nem volt a környezetünkben, azon vettük észre magunkat, hogy a rádióval együtt dúdoljuk/fütyüljük a BSB dalokat. Ezt a meghasonlást… erre aztán még jobban kellett őket utálni a suliban másnap, hogy aztán délután hazaérve csak-csak megálljuk, hogy ne kapcsoljuk ki a rádiót, amikor már a 3. BSB számot kérik a kívánságműsorban… Egy szó, mint száz: megérett hát az idő arra, hogy kimondjuk: a Backstreet Boys sokéves száműzetés után kiérdemelte, hogy beemeljük őket a férfiak zenei emlékezetébe, hiszen mégiscsak szegényebb lenne a világ nélkülük. Ez természtesen nem jelenti azt, hogy minden számukat válogatás nélkül rehabilitáljuk – mivel azonban ez egy közösségi blog, itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy a többi hímtagú szerzővel egyetemben a nagyközönség elé tárjuk egykor megtűrt "kedvenceinket" tőlük.
Quit Playing Games (With My Heart) - Papi83
Év: 1997
Mi többet lehetne hozzáfűzni? Egyet jobbra – egyet balra ütemű, roppant bonyolult ritmus, egyetlen vezérdallam, snassz vokál, egyszerű szóló, és patakokban ömlő nyáltenger, vagyis: a jellegzetes BSB stílus, immáron a második albumról. Klipfogyasztó akkoriban sem voltam, így a sokat emlegetett rádiós kívánságműsor tett róla, hogy az óvodás dallamok örökre fülembe égjenek – ha szerettem, ha nem. Ez van, kár tiltakozni ellene. Quit playing volt, van, és lesz is – jobb, ha beletörődünk.
Larger Than Life - Gudea enszi
Év: 1999
A Backstreet Boys rokkol, méghozzá a szeretet erejéről. Mégsem akarták, hogy bárki megijedjen a hippista gondolattól, ezért gondosan elkerülték a csimbókos szakállakat, a virágokkal teletűzdelt bölcsészterítőket, és futurisztikus technokrata gúnyákba öltöztették a 90-es évek legnagyobb énekeseit, végül pedig kölcsönkérték George Lucas űrsiklóit a forgatáshoz. A nyitóképen diszkrét csendéletet látunk a Galaktikus Köztársaság egyik országútján, miközben halkan duruzsolnak hőseink korábbi világslágerei. Az ének oroszlánrészét természetesen a szelíd Brian és a vadócka Nick Carter osztja fel egymás között, a különleges részeket pedig a megszokott módon AJ énekli. Ő az, akibe orgánum és színészkedés terén is messze a legtöbb énekesi egyéniség szorult az öt legény közül, a szakállkölteménye évről évre dizájnosabb lett, ráadásul a polipcsápos szerkó is nagyon faja. A legszarabb ruhát meg a szürkeegér Howie kapta, egyszerűen csak belecsavarták egy tekercs Szilvia konyhai papírtörlőbe. Képzeljétek el, amikor az öltözőben Nick már ott áll derékig transformerben, Kevin pedig átéléssel próbálgatja a joystickkal menőzést, erre a következő párbeszéd zajlik le Howie és a menedzser között: –"Mondd csak Lou, és én mi leszek? Amerika Kapitány? Vagy Darth Vader?" –"Nem Howie. Elbaszott múmia leszel." A maga nemében ez egy egész jó kis dal volt, még a klipválogatás VHS-emen is helyet kapott. A kazetta sok-sok éve egy jó cimboránál porosodik, de nincs szívem visszakérni. Vannak dolgok, amelyek úgy maradnak szépek, ha nem bolygatjuk őket túl gyakran. Ilyen a klipválogatás VHS és a Backstreet Boys is.
Anywhere For You - haromt
Év: 1997
Komoly dilemma elé állított, hogy kiválasszam kedvenc BSB nótámat, mivel a többiekkel ellentétben én korábban eljutottam a coming-outig, és kedvenc évtizedünkben bevallottam, hogy szeretem a Backstreet Boysot. Igazi rajongás persze nem volt, de rá kellett jönnöm, hogy egyik klippesített számuk sem szar. Most a választásom egyik legnyálasabb szerzeményükre esett, amit talán kevesebben ismernek. Az Anywhere For You soha nem lett igazi himnusz, viszont így 13 év távlatából elnézve a videót, fantasztikus dolgokat lehet felfedezni. Mondhatnánk azt is, hogy minden tizenéves amerikai álmát mutatja be videó. Tökéletesen céltalanul sétálni a bícsen, csajozni, biciklizni, röplabdázni, aztán táncikálni a naplementében. Ezzel még nem mutattak volna semmi újat az orlandoi srácok, de amit ruha szinten produkáltak a rendezők, az valami fantasztikusan undorító a maga nemében. Végignyálazták a stúdióban fellelhető összes ruhát és mindben forgattak egy snittet a fiúkkal. Azt még megértem, hogy 40 fokos floridai hőségben miért került elő a szörfruha, a bermuda és Kentucky Wildcats mez, de a sokszor előforduló kötött garbó és pullunder már egyszerűen lesokkolta a divatra igen érzékeny lelkemet. Nem is nagyon tudtam napirendre térni a ruhakavalkád fölött és már-már undorral kapcsoltam volna ki a klippet, amikor a szám végén feltűnik az én gyerekkori álmom, az életmentő torony. Pont olyan, amilyenből Mitch Buchanan mentette a cápák ebédjét a Baywatchban. Igazi kultúrsokk. Egyszerre borzalmas és kurvajó. Mint az egész BSB.
