Év: 1998
Nemzetiség: Hollywood-i romantikus dráma
Ahogy az akciódús katonásdis, lepukkantzsarus is elengedhetetlen kelléke a 90-es évek filmjeinek, úgy a romantika rezdülő szálait sem lehet kihagyni. Ezek a filmek egyszerű mesécskék, illedelmes kefélésekkel, nem túl bonyolult karakterekkel, lineáris történetvezetéssel, a XIX. századi romantika vizuális elemeivel. Ép annyira rózsaszín és nyúlós mint a fiúbandák vagy a lányosak, és épp annyira nem okoznak megrendülést mint a Szomszédok 227. része.
Ilyen ez is, nem több, és hogy mennyivel kevesebb azt ki ki saját megítélésére bízzuk.
A történet summázva: A két lányával élő, dúsgazdag William Parrish New York-i üzletember, a hatvanötödik születésnapjára készül, melyről elég hamar megtudja, hogy egyben az utolsó is. Megérinti a halál szele, és egy megnyerő modorú, bizsergetően jóképű és fess fiatalember személyében meg is száll kicsit a házában. Joe Black a Halál megtestesülése. A férfiért jött, de kicsit megfáradt a sok munkában, így a fiatal ügyvéd testét felhasználva kalandozna egy kicsit a földön. Ez a helyzet kíván egy fiatal és sebezhető, de szerelemre éhes lányt is. Aki persze Parrish fiatalabbik lánya. Az idősebbik már házas, egy jószándékú balfék neje, de minden iróniát félretéve, azért szép és megértő szerelem az övék. Parrish és a Halál alkut kötnek. Parrish időt kap, a látogató meg kalandot. A Halál beleszeret a lányba, aki másnak hiszi, de rájön, aztán azért mégis. Megrendeződik a neves szülinap, ami ugye halállal végződik. Elmegy Joe Black, de vissza jön a fiatal ügyvéd, a rossz ármánykodók megbűnhődnek és a jók elnyerik továbbélhetésüket.
Még láthatunk egy szolid szerelmeskedést is, ami tart kb. három percig – ettől akár egy realista dokumentumfilm is lehetne –, de a lány úgy éli meg, mintha egy földöntúli és életének legjobb együttléte lett volna. Ez persze igaz is lehet, hisz sok mindent takargatunk a kalandozós éveinkből mi is, ott vannak azok a csontvázak, de maga a halál biztosan nem.
Meg szól ez a film kicsit a becsületről, a tisztes életről, és arról, hogy miért, miként érdemes élni.
A szereplők és színészeik teljesítménye:
William Parrish – Sir Anthony Hopkins. Ő az, aki elviszi a hátán a filmet. Az ő belső konfliktusa teszi elevenné és valószerűvé a történetet. Nemessége, belátása, aggodalma, félelme, tisztessége az egyetlen, mely evilági értékeket tükröz.
Susan Parrish – Claire Forlain. Hát, itt csöppet gondban vagyok, mert ennyit csinál: "nevet-sír-nevet-sír-sírva nevet" film vége. Ezen kívül pedig szép.
Joe Black alias Halál – Brad Pitt. Gyönyörű fiú, tényleg az. De pocsék, mint kezdő réveteg ember, pocsék mint Halál, igaz szép a szeme, de olyan mint a feszített víztükör, csuda kék, de meg se moccan. Ugyanúgy fordul rá a lány szájára, mint a mogyorókrémes kanálra.
Drew – Jake Weber. A főgonosz. Erkölcstelen, rátarti, hideg, kötelező figura, hogy éljen az ellentét. Mr. Weber hozta a meztelencsiga figuráját, semmi kétség.
Öreg néni, aki a halált várja – Lois Kelly-Miller. A mérleg másik nyelve, az egyik még időt kérne, ő már a megváltást. Akarja a halált, de szeretetben, megnyugodva, reménykedve. Azon túl, hogy a "célzást értem", nem tudtam mit kezdeni a karakterrel még kamaszként sem, hiszen a Halál annyi halált látott már, mit nem ért ezen!?!
Minden belső ellenérzésemet félretéve, mélyre ásva kamaszos, fehérlovas-hercegre áhítozós lányos lelkemben, egy sarokfiókban azért rálelek valami hasonlóra, mint amit ez a film adhat. Persze abban nincsen a halál, csak Brad Pitt, no és persze én meg legalábbis Angelina Jolie-ra hajazok közben. Érezzük a valószínűségi rátát, meg a rózsaszín szirupot is. Végezetül ajánlom azoknak ezt a filmet, akik újra akarják élni a szőke Brad Pitt első igazi felbukkanását, és azoknak akik kellő maligánfok mellett valami olyat keresnek, amit fikázni van kedvük.
Tagadhatatlan bájos lenyomata ez a '90-es évek szerelmes filmjeinek.
(Személyesen kérek elnézést a 4:58-nál kezdődő zenei betét miatt - Teréz )
