Hihetetlen, hogy a valódi öröm milyen távol van az anyagi-mennyiségi viszonyoktól. Ma, a dekadens gigabájtok korában már alig tudjuk átérezni, hogy micsoda lelki épülést tud okozni néhány ártatlan kilobájtocska. Mai hősünk akkora, hogy elférne egy modern pendrive szivarzsebében, és még annak is lecsúszna az aljába, ahonnan nehéz előkotorni. Ennek ellenére gyermekkorunk meghatározó alappillére, az egész DVD-ket megtöltő animációs csodákat még csak egy lapon sem lehet vele említeni. Egyáltalán mi az a DVD?!

     Még egy pillanatig fenntartva a bevezetőben említett hasonlatot, nincs az a modern csodajáték, amit legkésőbb pár nap után már ne játszanánk csökkenő lelkesedéssel. Végigvisszük a pályákat, kiismerjük az apró mozzanatokat, amelyeket persze nagy gonddal helyeztek el a tervezők. A Tuneller viszont több kortársához hasonlóan a végtelen lehetőségek terepe, tipikusan az a játék, ami túlnőtt a programozón, és önálló életre kelt. Alkotója pedig párás szemekkel figyelheti a kiteljesedését, mint apuka a nála sikeresebbé váló fiát. Itt nem történhet meg kétszer ugyanaz a csörte, minden játék új izgalmakat rejt, és edzi a szellemet.

Mire a falevelek lehullnak, már itthon lesztek 

     Bizonyára sok rémült anyuka futott be sokszor a szobába, ahol a gyerekek hatalmas, már-már ijesztő kiabálást produkáltak. Aztán a szobába lépvén meglepve tapasztalta, hogy a lurkók angyalian jól viselkednek, ülnek egymás mellett a széken, nézik a monitort, és hatalmasakat nevetnek.  Akár egész nap, 4 pisiszünettel, 2 evéssel. Bizony ilyen csodákra képes a Tuneller. Kétlem, hogy lenne köztünk bárki, aki elfelejtette volna már a földöntúli izgalmakat. Egymás veszett keresését, miközben Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett a lehetőség, hogy amíg felderítőúton vagyunk, az ellenség (aki rendre a cimboránk, testvérünk, unokatestvérünk volt) belopózik a bázisunkra, és megakadályozza a visszatérésünket. Szélsőséges esetben még a báziscsere is előfordult. Mert bizony a bázisra vigyázni kellett, mint a szemünk fényére; ott tölthettük fel lemerülő energiakészleteinket, és futurisztikus lézerharckocsink ott nyerhetett gyógyírt az összecsapás sérüléseire. A bázisok véletlenszerű elhelyezése miatt minden játék teljesen más volt. Megesett, hogy a két búvóhely szinte egymás szomszédságába esett, máskor olyan távol voltunk egymástól, mint Szlovákia a demokráciától. A megtalálás is olykor roppant ügyesen sikerült, máskor meg „hol a francba vagy má?!” dünnyögés közepette ellenkező irányokban feltúrtuk az egész mezőt, mire ráakadtunk a másikra. A játék menetét élesen két részre lehet osztani. Az első fázis a már említett keresés, amely néha nagyon hosszú ideig is el tudott húzódni. Eme fázis legszebb része volt, amikor ráakadtunk az ellenség egyik járatára. Ha szemfülesek voltunk, még azt is rögtön bemértük az ő képe alapján, hogy melyikre (éljen az osztott képernyő!). Szerencsés esetben játékostársunk elég balek volt ahhoz, hogy ne is vegye észre, amint a rendszerébe férkőztünk, vagy csak egyszerűen túl messze volt ahhoz, hogy előttünk hazaérjen. Ugye megvan az a kellemes, bizsergető érzés, amikor hirtelen olyan járatra akadunk, amit nem mi fúrtunk, a kolléga pedig éppen a pálya másik végén kalandozik, s így gátlástalanul – még be is jelentve neki az akciót –, bársonyszőnyegen vonulhatunk be hozzá?

Ez a nagy mező engem mindig a Szovjetunióra emlékeztetett

    Alapesetben viszont keresés közben előbb-utóbb kialakult a mindkét fél által időben észrevett átjáró a két alagútrendszer között, és megindulhatott a második fázis, az összecsapás. Két fő megoldásból választhattunk, ami a harcot illeti: I. világháborús, ill. II. világháborús nyugati front. A felek előtt általában ismeretes volt a másik hadászati képessége, így a gyengébb gyakran választotta a vérszivattyú-megoldást. Ez akkor vált unalmassá, ha mindkét fél a folyosó két végéről történő reménytelen lövöldözést választotta mindaddig, amíg az ellenség figyelmetlenségből benyalt párat, és érdemes volt üldözőbe venni.

Torony a hídnak: Már látom a hátát kapitány!

     A játék valódi menői ellenben a tökös, belemenős harcosok voltak, akik nem átallottak oroszlánként nekirontani az opponensnek. Kevés édesebb érzés van, mint kiszimatolni az ellen megszeppenését, hát még ha futásnak is ered. Nem sok olyan partit láttam, ahol a menekülő megnyerte volna a csatát, mégis sok olyat, ahol valaki menekülőre fogta. Az ellenség szemtől szembeni megsemmisítésénél pedig csak a hátba lövése lehet nagyobb öröm. Aki harcolt már olaszok ellen, az tudja miről van szó.

     Egy szó, mint száz, ennek a játéknak a panteonban van a helye a legnagyobbak közt. Kevés olyan új játék van, amellyel ennyi felhőtlen órát tudnánk eltölteni, mint ezzel. Így, jelen időben.