Év: 1992

Jó: Jean-Claude Van Damme

Rossz: Dolph Lundgren

Csaj: Ally Walker

Nehéz bármit mondani. Videotéka rovatunkban a korszakalkotó művek felhőkarcolójának -5. szinten lekalapált tartóeleme következik. Először moziztuk, utána kivettük, majd felvettük. Először fekete-fehérre, majd futósra néztük. Mára semmi sem maradt belőle, csak az emlékek, és jó esetben a kazetta.

Tényleg irdatlan nehéz belekezdeni ebbe az egészbe. A történetet meg ilyesmiket ciki lenne itt elmesélni, mert mindenki látta legalább húszszor – igen, szerintünk még a csajok is – így hát nem marad más hátra, mint elemezni és emlékeket feleleveníteni. Ugye, hogy ebben a filmben volt valami németes? (Nem, természetesen a gyári körülmények között tartott, lelketlen, szőke gyilkológépek fogalma, akik már 4 évesen is csak parancsra nyomkodhatták a sógyurmát, teljesen idegen a német kultúrkörtől) Részben német írta, német rendezte, német volt a producer, és ez az egész sztori nagyon hajaz valahogy Frankensteinékre. Ennyi német pedig nem tévedhet, ha rendszeralapú gyilkolászásról van szó.

A frankensteini lét annyiban merült ki, hogy a két főszereplő – GR44 (a néhai Luc Deveraux) és a valamivel előrébb sorszámozott GR13 (a néhai Andrew Scott) – kéz a kézben nyírták ki egymást a vietnámi háború mellékhadszínterén. A minden hülyeségre fogékony, és titkos projektek százait futtató CIA azonban sajnál kidobni két ilyen remek alapanyagot, így a testeket begyűjtik és lejegelik, hátha lehet még kezdeni velük valamit. Hát lehetett.

Nagyon hideg, modern célzóberendezés, memóriatörlés és szíverősítő, ennyi publikus a (német) katonai gumibogyó-szörpből – azért reméljük, hogy ez tényleg csak fikció, és most nem esnek neki markolóval a katonai temetőiknek – viszont a modern média világában még egy ennél sokkal apróbb huncutság sem maradhat homályban. A kosztümös újságíró-jócsaj nem is bír azon a formás kis seggén maradni – nem mellesleg némi bepillantást engedve a bulvárhíradós jövőbe, ekkor Magyarországon a híradós csaj fogalmát még Liebmann Katalin jelentette –, így a főhőssel megszökve remek kerettörténetet biztosít a céltalan öldöklésnek. A jó győz, a rossz egy mezőgazdasági aprítóban végzi. Stb. stb.

Nem ez az igazán lényeges, hanem az a páratlan színészi játék, amit ez a két akcióóriás biztosít nekünk. Lehet, hogy most néhányan fanyalognak, de egyszerűen tudomásul kell venni a tényt! Ez egy ilyen műfaj. Hiába színészkirály Latinovits Zoltán, egyszerűen hiteltelen lenne fülfelfűzés közben a vietnámi dzsungel gonoszaként. Ruttkai Éva is sokszorosan többet tudott a színészetről Ally Walkernél, de neki sem menne a menekülési jelenet a miniszoknyáig érő töltényhüvely-rakások között. Akciófilmezésre születni kell, és egyáltalán nem baj, ha az ember színészi repertoárja a pufogtatásnál ér véget, de legalább abban legyen hiteles. Jean-Claude és Dolph pedig a végítéletig tudná gyilkolni egymást. Őket egyszerűen a „kommandós” képére teremtette az Úr.

Beszólások/Aranyköpések: Igen erős ez a film még ilyen téren is. Van Damme csehós zabálását sokan utánozták a menzán – természetesen a konyhásnéniket szétverni senkinek eszébe sem jutott – a tarkóba adott szuri pedig sok álmatlan percet okozott úgy fél egy és negyed három között – az elején még sanda mosollyal fogadtuk, ugyan meddig élhet egy akciófilmben egy fehér köpenyes néger, aztán a székbenyomását már csak a két ujjunk közt mertünk nézni. Az iskolaorvos kötelező védőoltására várva azonban mertünk vele viccelődni a libasorban. A füles poént már említettük – Jakab Csaba hangja azóta is felejthetetlen – mint ahogy a „Szükséged lenne egy szíverősítőre!” kárörvendés is élénken megmaradt. Ilyen rohadt kánikulában meg igazán irigyeljük a spárgázás királyát, amikor egy csini kis nő hűti, és a jéggel feltöltött kádból csak a feje kandikál ki.

Összegzést írni még nehezebb, mint elkezdeni. Korszakalkotó, alap, kihagyhatatlan, bűn volt folytatni meg ilyenek, de ha az unoka egyszer megkérdezni, hogy mi volt a menő 1992-ben, akkor senki ne beszéljen mellé. Ez!