Emlékszik még valaki az 1992-es svédországi foci EB-re? Nem? Ezen nem csodálkozunk, viszont most megpróbáljuk felidézni, hátha megszépítette az eltelt 17 év az egykor unalommal eltöltött 3 hetet. Repüljünk vissza az időben a barcelonai olimpia elé, Stockholmba, Göteborgba, Malmöbe és Norrköpingbe. EURO ’92.

Bár még nagyon fiatal voltam, ezt a focieseményt bizony epekedve vártam. Szerencsére erre az alkalomra megjelent a korszak egyik legnagyobb találmánya, a Lutra album aktuális száma, ami nemcsak segített megismerni a résztvevő játékosokat, hanem a matricák cserélgetésével elképesztő örömöt is okozott, de ebbe nem mennék mélyebben bele, mert a matricás albumok egy egész posztot érnek majd. Sajnos mi magyarok szokás szerint nem jutottunk ki, de legalább Puhl Sándor, az egri DOMUS igazgató személyében sikerült képviseltetnünk magunkat játékvezetői szinten.

Sokszor beigazolódott az a tény, hogy a házigazda játéka szinte teljesen meg tud határozni egy világversenyt, most sem volt ez másképpen. Az egész tornára jellemző volt az a semmitmondó játék, amit a svéd válogatott képviselt. Az akkori északi „focipápa”, Tommy Svensson csapatának legnagyobb alakja a homeless külsejű Thomas Ravelli, a kapus volt, ami már magában is eléggé rossz ómen. A játékuk az azóta tökélyre fejlesztett „baszd előre a 2 méteres csatárnak, azt’ majd lesz valahogy” sémára épült, bár akkor még Kennet Andersonnak hívták a tankot és nem Ibrahimovicnak. Azon kívül, hogy ő tényleg svéd, annyiban különbözött Zlatantól, hogy technikai képzettsége Peter Crouch-éval vetekedett. Meg kell említenünk még Thomas Brolint, aki Freddy Ljungberg megjelenése előtt az egyetlen olyan svéd focista volt, akit nem zavart a játékban a labda. Nevéhez fűződik egyébként az a páratlan bravúr, hogy úgy sikerült szilánkosra törnie a bokáját (és a karrierjét is lényegében), hogy senki nem volt az 5 méteres körzetében, pedig a pályán lézengett akkor Bánfi János és Mracskó Misi is. Ezen az EB-n vált a három koronások jelképévé az árja származásukat megszégyenítő, állandó néger csatáros felállás. Ekkor még csak Martin Dahlin volt a csapatban, később csatlakozott hozzá  a jóval kesébb Henke Larsson. A többi játékosuk annyira szürke volt, hogy nem érdemes szót vesztegetni rájuk, pedig igen jó csapatokban játszottak később Európában. Egyetlen szerencséje ennek a csapatnak, hogy szánalmas volt a csoportjuk, így még ezzel a dögunalmas tizeneggyel is simán mehettek tovább az elődöntőbe.

Ha lenne olyan szavazás, amin minden idők legrosszabb európai világversenyes válogatottját lehetne megszavazni, akkor a 92-es francia válogatott valószínűleg komoly eséllyel indulna. Hiába az a pár nagy név – az aranylabdás Jean-Pierre Papin, a kung-fu király Eric Cantona illetve a szövetségi kapitány Michel Platini – ez a csapat borzalmas volt, annyira, hogy még a dörzsölt, Bernard Tapie sem tudta volna lezsírozni a meccseiket. Gondoljunk csak bele, hogy a tíz méternél hosszabb passzokra csak ritkán vállalkozó, ekkor még fiatal titán, Didier Deschamps volt az irányító… Három meccsen 2 gólt sikerült beszenvedniük, mind a kettőt a göndör hajú BIC reklámarc Papinnak. Platini sietősen távozott az égés után és szerencsére 4 évig távolmaradtak a további foci világtornákról. Ezt az időt arra használták fel, hogy összegyűjtsék Martinique, Réunion és Szenegál fiatal tehetségeit. Sikerült nekik és valljuk be őszintén, inkább néztünk egy csapatnyi négert francia mezben, mint ezt a csapatra nyomokban sem emlékeztető valamit, ami 92-ben képviselte Franciaországot

Nemcsak a gall kakasoknak volt lebőgés a kontinensviadal. Minden rendes fociszerető kedvence, Anglia is olyan játékot mutatott, ami komoly kínzás volt a nézők számára. Érvényes volt erre a válogatottra az összes sztereotípia, amivel általában illetik a szigetországi labdarúgást. Szerencsére az egy rúgott góllal való kiesés elgondolkoztatta az albioni focigórékat és komoly változtatásokat eszközöltek az EB után. Egyértelműen hiányzott a csapatból a kor legnagyobb angol focistája, Paul Gascoigne. A jó öreg Gazza már akkor sem volt vevő a svéd alkoholszabályozásra, inkább otthon ürítette a korsókat és jót röhögött a borzalmas nemzeti 11-en. Gary Lineker viszont ott volt, bár nem alakított semmi érdemlegeset. Egyetlen találatukat a kirívóan buta David Platt szerezte, akiről mindent elmond, hogy angol létére képes volt a Serie A-ba szerződni. Ott volt még a csapatban a három gyakorló szeszkazán, Paul Merson, Marin Keown és Stuart Pearce. A többiekre sehogy sem emlékszünk, annyira nem csináltak semmit. Graham Taylor, a szövetségi kapitány viszont szinte biztosan pályázhat az igen hosszú angol focitörténelem leggyengébb válogatott edzőjének dicső címére. Ne is beszéljünk többet erről a csapatról.

Az A-csoport utolsó tagja Dánia volt, aki ugye ki sem jutott az EB-re, csak annak köszönheti a részvétel lehetőségét, hogy Lennart Johansson és a svéd szervezőbizottság nem szerette volna, hogy Arkan Tigrisei meg a Torcida, valami békés Malmöi kertvárosban pihenjék ki a vukovári és eszéki ostromok fáradalmait. Az a legenda persze nem igaz, hogy Richard Møller-Nielsen csapata a strandon lógatta volna a lábát és váratlanul érte őket a meghívó. Tudták nagyon jól, hogy a balkánon történtek után Hadzsibegics, Suker, Mijatovics és Sztojkovics maximum tömegverekedésre hajlandóak együtt… Természetesen normális ember Schmeichelen és Brian Laudrupon kívül senkit nem ismert ebből a csapatból az EB előtt, akinek volt ízlése, az utána sem. Volt itt egy gólvágó, Hernik Larsen, egy fiatal Muszbek Mihályra emlékeztető Kim Vilfort és a maximum elvakult Dortmund fanoknak ismerős Fleming Povlsen. Nem volt ez egy jó csapat, de a francia-angol páros annyira gyenge volt, hogy ellenük a lelkesedés is simán elég volt arra, hogy továbbmenjenek a csoportból.

A B-jelű kvartett már sokkal ígéretesebbnek látszott, már csak azért is, mert itt volt a regnáló VB és EB címvédő. Ezt a holland csapatot nem lehetett nem szeretni, és nemcsak a nagy hármas (Van Basten, Gullit, Rijkaard) miatt. Ki ne emlékezne a 88-as EB hőseire, Hans Van Breulekenre, Adri Van Tiggelenre, Berry Van Aerle-re és Ronald Koemanra? Ráadásul itt tűnt fel Dennis Bergkamp először és rögtön belopta magát a nézők szívébe. Ez a csapat valóban focizott, talán az EB egész mezőnyében egyedüliként. Ez tökéletesen elég volt arra, hogy elsőként abszolválják a csoportkört. Ugyan egy 0-0 becsúszott a F.Á.K. ellen, de az inkább az ellenfél hősies védekezésének volt köszönhető, nem a narancsosok gyenge játékának. Úgy tűnt a három meccs után, hogy érik a címvédés.

Rögtön utánuk következett a VB címvédő. Ez volt az újraegyesült Németország első megmérettetése. Hoztak is az ossiktól egy Matthias Sammert, akit itt ismerhettek meg először azok, akik nem voltak megszállott nézői a Dynamo Dresden-Karl Marx Stadt rangadóknak. Már ekkor is kitűnt rettenetes favágásával, ami szinte tökéletes volt a szintén első nagy tornáját játszó csodálatos Effe játéka mellett. A csapat többi tagja még a 90-es VB-t megnyerő NSZK-ból maradt meg. Andy Brehme, Loddar, Buchwald, Reuter, Möller és Kohler itt is hozták, amit megszoktunk tőlük. Tehát a Wermachthoz hasonló ellentmondást nem tűrő robotolást. Elől pedig jól muzsikált a Riedle, Klinsi, Völler hármas. Amikor nem ment a játék nekik, akkor jött Hässler és talán az egész EB egyetlen emlékezetes góljával hozta a pontot. A továbbjutáshoz éppen elég volt ez az igazi német játék. Berti Vogts tanítványai készülhettek a legjobb 4 között a házigazdák ellen.

Skócia játéka a nagy tornákon szokás szerint borzasztóan unalmas. Nem volt ez másképpen 92-ben sem, pedig talán minden idők legjobb skót csapata volt ez Andy Roxborough vezetésével. Ally McCoist, Gordon Durie, Gary McAllister vagy Brian McClair egyénileg igen magasan jegyzett játékosok voltak ebben az időben. Szerencsétlenségükre a hollandok és a németek sokkal erősebbek voltak, mint ők. Ha a másik csoportba kerülnek, akkor talán meg is lett volna az elődöntő. Az „oroszokat” így is simán verték 3-0-ra, de a németek elleni vereség addigra már eldöntötte a sorsukat. Kár értük, mert nagyon ritkán lehetett látni ennyire jól játszó skót csapatot. Főleg, mert ők nem csak a játék gyilkolására voltak képesek, mint elődeik vagy utódaik.

Az utolsó résztvevő egy olyan valami, ami nem is létezett. A Független Államok Közössége igazából olyan mintha az OPEC országok indítottak volna közös csapatot. A kijutást természetesen még a Nagy Testvér harcolta ki, de mire eljött az EB, a peresztrojka szétzilálta a SZU-t. Az UEFA valószínűleg kicsit cikinek érezte volna, ha két olyan csapat is elindulhat, aki ki sem jutott, esetleg ők sem akarták nézni az olasz válogatottat, így megadták a lehetőséget, hogy ez az összetákolt izé EB résztvevő legyen. Bár ne tették volna… Igaz, nem hiányzott senkinek sem Olaszország, de a F.Á.K. annyira borzasztó játékot mutatott, hogy még én, megszállott digófoci gyűlölő is inkább néztem volna Berti, Albertini és Maldini catanaccioját. A közös csapaton látszott, hogy csak a széteső Vörös Hadsereg vodkatartalékából, a játékért felajánlott fejenkénti egy raklap tartja együtt őket. Pedig jóféle játékosok húzták magukra Sosemvoltország „címeres mezét”. Michailicsenko, Kancselszkisz, Juran, Dobrovolszki, Alejnyikov vagy Kharin képzett, jó futballisták voltak mind, ezt a klubcsapataikban sokszor bizonyították. Sőt néhányuk már Irapuatóban is játszott, de most láthatóan már jobban mozgatta őket, hogy miképpen legyenek a szovjet rendszerváltás győztesei a saját országukban. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy a meccsek előtt milyen dalt játszottak le ennek a csapatnak. Az internacionálét? Vagy maradt a jól bevált „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok…?" Akinek vannak információi, ne tartsa magában. Illetve szívesen vennénk egy olyan képet is, amin Jelcin, Sevarnadze és Türkmenbasi együtt szurkol a „csapatának”.

Az elődöntők végre színvonalas meccseket hoztak. A nagy esélyes hollandok az EB legjobb mérkőzését játszották a nem sokra taksált dánokkal, de a „vikingek” Schmeichel vezetésével végig partiban voltak, sőt a végén még a hollandoknak kellett futniuk az egyenlítésért, ami össze is jött Rijkaard révén, így jöhetett a hosszabbítás. Utána pedig a 11-esek, ahol szokás szerint a nagy sztár, ezúttal Marco Van Basten hibázott. Egy világ omlott össze valószínűleg mindenkiben, aki nem Schleswig felett él, de mondhatjuk azt, hogy a dánok megérdemelten jutottak a döntőbe. A másik meccs hasonlóan jó volt, itt érvényesült a papírforma. A rutinos németek, Riedle vezetésével bedarálták a hazaiakat – 3-2 lett – így legalább egy olyan csapat bejutott a döntőbe, amelyik nem volt teljesen outsider.

A döntőt már valószínűleg mindenki ismeri, illetve emlékszik rá. A szegény megboldogult Knézy Jenő által az egész EB alatt szidott John Jensen betalált, majd a dánok végigbekkelték a meccset és Vilford megadta a kegyelemdöfést. Laudrupék mennybementek, az egész világ ámult és szerencsére vége volt az EB-nek… Ekkor azt hittük, hogy ennél rosszabb Európa Bajnokság, illetve gyengébb bajnok nem lehet. Ez a tézis egészen 2004-ig megállta a helyét.

És kéne valami pozitív is? Az EB-döntő lefújása után úgy 3 perccel eltörölték végre a megfogható hazaadást, elvéve így az akkori francia, angol, F.Á.K. és dán válogatott fő fegyverét, valamint felemelték a győztes meccsért járó pontok értékét háromra. Ha másért nem, ezért megérte végigszenvedni ezt a tornát. Bármennyire rossz volt, szerves része az imádott 90-es éveknek.