Volt egy tévés vetélkedő, amit mindenki imádott a korszakban, és azóta is fájó ürességet érzünk, ha szóba kerül az érthetetlen megszüntetése. Egy műsör, aminél ötletesebb és viccesebb versengést kitalálni lehetetlen. Egy műsor, ami Lisszabontól Rodoszig, Siracusa-tól Salgótarjánig tűzbe hozta a lakosságot. Egy műsor, amiből megértettük, miért fontos tornaórán kötélmászást gyakorolni. Egy műsor, amivel a legelvetemültebb euroszkeptikus radikálist is könnyedén zavarba lehet hozni. A Játék Határok Nélkül!
Természetesen aki egy egészen kicsit is ismer minket, az kívülről fújhatja, hogy a népeknél jobban csak az átlátszó és semmitmondó píszí szöveget gyűlöljük jobban. Nos ilyen szempontból a Játék Határok Nélkül bizony nem jelenthetett semmi jót, hiszen angol mintára a franciák ötlötték ki valamikor a hatvanas évek derekán, valami olyasféle sablonszöveggel az élen, hogy ezzel hozzák egymáshoz közelebb a kontinens népeit. Az ötletgazda, az alapító és a célkitűzés már magában hordozta volna a teljes megvetésünket, egyetlen dolog van, amiért mégis megszerettük. Az, hogy sikerült. Most kivételesen nemcsak üres szavak maradtak a fennkölt, idealisztikus eszmék után. Itt tényleg sikerült teljes egységet teremteni.
Hogy érzékeltessük ennek a játéknak a csodálatosságát, tekintsünk most rá például a nagy futballtornákra, ahol népek nagy része szintén békében és barátságban fér meg egymás mellett, néhány apró árnyoldal azonban mindig akad. Üzleti érdekek, unalmas meccsek, feltűnő ítéletek a házigazda mellett, stb. Nos ennek a vetélkedőnek a legnépszerűbb arca – akit valószínűleg minden résztvevő országban megismernek és kedvesen köszöntenek majd – Dennis Pettiaux, vagyis „Döni”, a belga főbíró volt. Legendás, „Atonszió! Pre!” játékindítása valószínűleg még évtizedekig a fülünkben cseng majd. Ha valaki tud egy olyan sportágat, ahol a bíró mindenkinél kedves, szeretnivaló figuraként ugrik be, az legyen szíves jelezze, mert elég sok olimpiát láttunk – Ahmet Erhan Tulgát, meg azt a skót köcsögöt aki kiszórta Gerát – már meg sem említve.
Nem tudom, hogy máshol is ekkora népszerűségnek örvendett-e ez a műsör – a jelekből ítélve azért valószínűleg igen – de kis hazánkban egészen biztosan páratlan méretű rajongótábor alakult ki. Hogy ennek hátterében mi van, az érdekes kérdés. Az MTV egészen biztosan, hiszen mindent megtettek a műsor sikeréért, ami a közvetítés színvonalát illeti. Gundel Takács Gábor még ma is a kellemesebb kommentátorok közé tartozik, de itteni tevékenysége pályafutásának zenitjét jelentette. A két háziasszony pedig – Geszler Dorottya, majd Borbás Marcsi – nem túlzás állítani, messze a két legcsinosabb volt a választékból. Persze mi magyarok bizony kiemelkedően eredményesek is voltunk. Ha olyan sportváros delegálta a magyar csapatot, mint Százhalombatta vagy Tiszaújváros, akkor legfeljebb a bemutatkozó videón volt némi kisebbségi érzésünk, mert a magyar versenyzőknél erősebb, kitartóbb, ügyesebb és okosabb aligha akadt a mezőnyben. Ez a játék bizony erősen kidomborította a nemzetkaraktereket.
A tapasztalt szervezők igen előrelátóan Németországot ekkorra már ki is fúrták a résztvevők közül – elkerülve így egy újabb világháborút – így nekünk levitézlett ossi úszódámák helyett hasonló kategóriájú szlovén, svájci, cseh és portugál ellenfelekkel kellett felvenni a kesztyűt. Meglepő, de nekem ennyi év távlatából már nem rémlik, hogy franciák feltűnően nagy mennyiségű feketével vagy arabbal jelentek volna meg, csapataik inkább a rapszodikus szereplésekkel okoztak meglepetéseket. Az olaszok kivétel nélkül akkor voltak jók, ha Südtirol képviselte őket, ami megdöbbentően nagy számban fordult elő. A Raiuno valószínűleg szándékosan tett keresztbe a lelkes szicíliai kisvárosok delegálási szándékainak, néhányszor viszont előfordult a Livorno-Ancona vonal alól érkező társaság, ezek általában Máltával – merthogy ők is voltak – vívtak élet-halál harcot az utolsó hely elkerülése érdekében. Nem, nem feledkeztünk meg minden ínyenc JHN-néző örök kedvenceiről, a görögökről sem, akik rendszeresen azt a számot Jokerezték meg, ahol tökutolsók lettek. Aki még emlékszik a félúton elakadt, görcsösen a kötélbe kapaszkodó, sötétkék, szőrös emberkékre, és a szerencsétlen görög szempárokra, amelyek a medence fölött lógva tanácstalanul pillantottak a partra, az pontosan tudja, hogy miről beszélünk. A mieink ilyenkor már rendszerint a megérdemelt Isostart kortyolgatták, és várták, ahogy Döni végre befújja a 3 perces időkeret végét. Mi más lett volna a vége egy ilyen humoros jelenetnek, mint a kötélen csimpaszkodó hatalmas hasasa az óriásmedence közepén?
Vicces esés-kelésekben amúgy sem szűkölködtünk, hiszen az egész játék vizes közegre alapult, vagy vizet kellett gyűjteni az edényekbe, vagy vízben kellett úszni, vagy vizet kellett locsolni a másikra, hogy essen el. A különféle csicsás maskarák pedig csak emelték az amúgy is remek műsor hangulatát, gondoljunk csak a felfelé oldalazó, szumóbirkózónak maszkírozott fiúkra, vagy a méhecskének öltöztetett lányokra, akik virágpornak álcázott habszivacs-darabokat gyűjtögettek. A műsorszámok kiötlői előszeretettel öltöztették állatoknak a versenyzőket, különösen olyan négylábúaknak, akiknek valamilyen érthetetlen okból nem a látó a legélesebb érzékszervük, így külső csapattagnak kell koordinálni mozgásukat. Mivel Európa országai – Szlovákiát leszámítva – történelmi gyökereikre is büszkék, így ezek sem maradhattak ki a feladatok közül. Volt itt középkori kastélytoronytól kezdve napóleoni katonáig már mindenféle díszlet.
Idézzük fel ezeket a felejthetetlen perceket! Most, amikor olyan szarokkal akarnak minket a képernyő elé szögezni, mint amilyen az az RTL-en futó marhaság – Fekete Pákó megrendezett pereceléseiben annyi őszinteség sincs, hogy egyáltalán említésre méltassuk – már erre is könnyes szemekkel kell emlékeznünk.