Mérföldkő következik a ’90-es évek számítógépes játékbemutatóinak sorában. A következőkben gyermekkori rémálmaink és szenvedélybetegségünk legfőbb kiváltójáról, minden FPS őséről és koronázatlan királyáról lesz szó. BJ Blazkowicz és náci játékszerei fogalommá váltak a korai PC-sek körében. Nyugtatókat előkeresni, indul a múltidéző.

Akik már gyermekként is kedvelték e műfajt a játékok terén, bizonyára nem maradt ki az életükből ez a darab sem. Jómagam hosszú éveken keresztül váltam rabjává jóval azután is, hogy sokkal mutatósabb és – valljuk be nyugodtan – értelmesebb PC játékok is közkézen forogtak már. De egy közhellyel élve ennek a játéknak a nagyszerűsége az egyszerűségében rejlett: lőj mindenre, ami mozog. Nem kellett szórakozni holmi „ártatlanok megmentésével”, nehéz és időre menő küldetésekkel, vagy éppen lopakodással. Nem. Az egyetlen cél a pályákon végigmenve lehetőleg minél több náci hullával borítani a nyomasztóbbnál nyomasztóbb helyszíneket.

Az alap szereplőkről már rögtön az elején szeretnék szólni, mivel akár egy régi ismerősnek, minden tulajdonságukat kiismertem az évek során. Paradox módon mindenkiben szegény kutyusok legyilkolása váltotta ki a legmélyebb sajnálatot; már szinte csak muszájból döftünk beléjük (a lőszert ugyebár azokra tartogatjuk, akik vissza is lőnek), hogy aztán 4%-ot érő kajájukkal gyógyítsuk magunkat. A sima közkatonából található a legtöbb a játékban, következésképp ők a legkisebb erőfeszítéssel legyűrhető ellenfeleink. Lassúak, tétovák és kellőképpen minimális mesterséges intelligenciával vannak megáldva, amely épphogy csak arra elég nekik, hogy bambán a vulcanunk csöve elé ténferegjenek. Jóval keményebb dió már az általam csak „géppistásként” emlegetett SS-kolléga, aki mackós termete ellenére komoly károkat tud bennünk okozni. Ha ugyanis már nemcsak egyedül, hanem másod-, harmad-, vagy épp tizedmagukkal egyszerre használják kávédarálójukat (a hangokról a későbbiekben még lesz szó), egészségi állapotunk rohamosan elkezd a 0% irányába integrálódni. A saját névadásomban roppant kreatív módon csak „tiszt”-nek keresztelt fehérruhás nagyjából a közkatona felturbózott változata: gyorsabb, leleményesebb és pisztolyával is jóval nagyobb károkra képes. Szándékosan hagytam a szereplők végére a „késdobálót”. A kedves olvasó már bizonyára kitalálta: a furcsa majommozgásáról elhíresült mutáns valóban így próbál az életünkre törni, ráadásul a kíváncsi játékos nyilván megfigyelte, hogy a heves dobálózáson kívül még egy, a hasából kinyúló kezével is kezel egy pisztolyt. Kétségkívül a legveszélyesebb ellenfél: lövésinkre ugyanis nem felel lármával, így a leginkább alkalmas és hivatott orvul hátba támadni minket. A gyermekpszichológusok és szüleink legnagyobb örömére csak a 2-es pályán találhatók (ott viszont egy rahedli van belőlük), így néhány rémálommal és álmatlan éjszakával átvészelhettük az Operation Eisenfaust nevű horrorpályát.

Rajtuk kívül természetesen még szólnunk kell az egyes pályák végét lezáró monstrumokról. Az ID-sek ugyanis még egy szabadalommal büszkélkedhetnek: bevezették a főgonosz fogalmát. Olyan remek arcokkal kell megvívnunk a végső harcunkat, mint az injekciós tűket dobáló őrült doki (már csak azért is halált érdemel, amiért megalkotta a fent említett szörnyű mutánsait), vagy maga Hitler bácsi, aki meglehetősen nehezen válik meg robotruhájától és a kezére operált vulcan ágyúktól. Mad Otto Giftmacherrel, a „tisztek vezérével” a 4-es pálya végén találkozhatunk, amint sikertelenül próbál lelőni minket ormótlan rakétapisztolyával. És ott van még General Fettgesicht, akit épp az utolsó pillanatban sikerül tetten érnünk, mielőtt kemikáliái kikotyvasztása után kirobbantana a II. világháború záróakkordjaként egy vegyi háborút (6-os pálya). A teljesség igényével persze még említést érdemelnek az übersoldat kategóriát gazdagító egyéb problémás esetek is: úgy mint a Führer szelleme, vagy a szőke hajú robotkatonák (ezekből többféle változat is van).

A játék báját azonban az a hihetetlenül kezdetleges és szeretnivaló egyserűség adja, amit már az elején pedzegettünk. A „menj és lőj szarrá mindenkit” haditervet a legnagyobb stíl volt fekete-fehér monitoron, hangkártya nélküli gépen végrehajtani. A 21. századi játékos már talán nem is tudja, mekkora élményt jelentettek a PC speaker által gerjesztett hangeffektek: a pityogó fegyverek és rikoltozó katonák, amelyek kimúlásukkor leginkább papagájrikácsolásra emlékeztető hangjukkal csaltak széles mosolyt az arcunkra – akárcsak főhősünkére, amikor hozzájutott fegyverarzenálja legbecsesebb darabjához, a vulcan ágyúhoz (proli nevén csak „bunkó” – nem kell magyaráznom, miért…).

És még megannyi végigjátszás után is újra és újra leültünk elé, mert mindig találtunk új kihívást: a háttal állók legyilkolása késsel, vagy a pályán található összes rejtekajtó kifürkészése, minden mutatóból a 100% elérése, netán „lugerrel viszem végig a pályát”, stb. Senki nem volt olyan apróságokon fennakadva, hogy mit is keres egy kőkút az 5. szinten, vagy éppen hova rejti BJ azt a rengeteg frigyládát, kelyhet, keresztet meg koronát, amikbe úgy mellesleg két hullarakás között botlott bele (hiába, a nácik kincse Himmler óta rejtély).

Száz szónál is több maga a tett: aki kedvet kapott, máris kutassa fel egy rég elfeledett  mappájából e becses darabot, és adjon a náciknak. Csak hogy fájjon nekik.