Év: 1992

Végy egy panelsámán csillagászt meg néhány túlképzett, pszeudo-bölcsész muzsikust a lehető legváltozatosabb hangszerekkel, és szabadítsd rá az emberekre. A kutya majd elvonyítja éji dalában, hogy mi lett az eredménye. A Vágtázó Halottkémek az egyik legkomolyabb nevű magyar banda volt, melynek a koncertjein sokszor nem lehetett eldönteni, hogy még hangolnak, improvizálnak, netán már az első számot kezdik-e, mert valószínűleg ezek a fázisok legtöbbször egymásba folytak. Áradt a zenéjükből valami nyers erő, elementáris vadság, underground turánizmus és még ki tudja mi. Persze a zenekar kezdeti, illegális korszakában a jagellók miatt sokszor még azt sem lehetett tudni, hogy mikor és hol lesz a fellépés, aztán egyszer csak mégis beindult valami a legváratlanabb helyszíneken. Persze sok lepattant csavargó, meg beszipuzott punk megtermett patkánnyal a vállán azért jó időben volt jó helyen egészen addig, amíg fel nem oszlatták a rendezvényt „a zenekar és a közönség botrányos viselkedése miatt”. Egy nagyon karakteres, tehetséges együttes volt a VHK a maga idejében, melyet nyugaton jobb híján a punk kategóriába soroltak be, és a holland királynő őfőméltósága már akkor fogadta őket, amikor hazánkban csak egy nagyon szűk, elborult réteg tudta, hogy eszik-e vagy isszák ezt a „kurva jó de mittudoménmit”. Olyan dinamikus, összetett hangzású intergalaktikus, kozmikus, ezoterikus táltos-szeánszokat tudtak összehozni fénykorukban, hogy még józanul is mámorba ringatták vagy magukkal ragadták az embert. Grandpierre visításai és utánozhatatlan, furcsa hangjai, amiket kiadott magából, meg a formabontó, homályos dalszövegei, na, az már csak a hab volt a tortán. Most „Nagy ország magyarok”, vagy „nagyon fájnak a dolgok”? Mikor ezt a számot meghallottuk, újra aktualitást nyert a hun-magyar kontinuitás, a VHK ugyanis nem patetikus giccset csinált az ősmagyar témából, mint a nemzeti rock felejthető művelői. Lóhátra fel, íjat szegezz!