Év: 1996

„Azt mondja hallod, hangod túl kemény / Azt mondja halkan, ha a nap véget ér".” Csilingelő fülekkel és sajgó végtagokkal dúdolgattuk ezt anno ledzsalóban, hazafelé menet a VOLT fesztiválról. Persze annak is a sportcentrumos hőskorában, amikor még nem a Lővér kempingben ment a Sziget II. A Kárpát-medence zenei anyagát korszerűen újraértelmező Anima Sound System sokaknak volt tranzitállomás, egyfajta átnyergelés az alterból a tört ütemű elektronika, vagy a világzene irányába is. Az Anima egy jobb sorsra érdemes, ígéretes kezdemény volt, a Bartók-modell acid-es, dub-os néhol már a dárenbéz (persze szigorúan clownstep) felé kacsingató alpokaljai megvalósulása. Egyik legismertebb számukban, a ’68-ban még Bognár Szilvia népdalénekes hangját halljuk, a szigorú ínyenceknél csak ez az időszaka üti meg a mércét a bandának. Ám főleg mai produkciójukat látva már az is aranykornak számít utólag, mikor Juci, a tündibündi kapuvári szolfézs-tanárnéni pattogott, vezényelt a színpadon és szakmájába vágó módon énekeltette meg a közönséget. A Sziget nagyszínpad viszont nekik sem tett jót hosszú távon, rendesen elkurvultak, de ezt a számot mindig is szeretni fogjuk, még ha agyonremixelték is. ’68: Eper és vér, prágai tavasz, diáklázadások, egy erősen időszakos életérzés, szemléletmód kifejezője. Ebből a hippi-neohippi-fílingből ugyanis jó esetben az első gyerek megszületése vagy a munkába állás, rosszabb esetben egy jó kis elvonó, újraélesztés, vagy Daniel Cohn-Bendit életútjának és strasbourgi ámokfutásának ismeretében könnyen kinőhet, kiábrándulhat az ember. Akit ez sem tántorított el, az még negyven fölött is ott nyomja a tábortűz körül Ozorán az elektronikus, pszichedelikus békakuruttyolásra, jókora bipoláris zavarokkal.