Mai posztunk nem egyszerűen csak egy kis visszaemlékezés évtizedünk kultúrtörténetének legvastagabb főtartójára. Sokkal inkább egy új rovat megindítója. Ha volt bárki az olvasók között, aki azt képzelte, hogy ez kimaradt az életünkből, akkor most feltárjuk a teljes igazságot! A 90-es években nem volt olyan fiatal, akinek ne a videotéka jelentette volna az élvezetek paradicsomát, az örömök kapuját, a gyönyörök kertjét telis-tele bűnre csábító édes gyümölccsel.
Kezdjük azzal, hogy ha mindenkinek három olyan dolgot kellene felsorolni, ami szerinte csak és kizárólag a 90-es évekre jellemző, akkor a videó betonbiztosan ott lesz az egyik dobogós helyen. Nyilván volt már olyan pártfunkcionárius 86-ban, aki Csernobil után a lakásba zárkózva videózta végig a vészterhes napokat, és biztos van még pár olyan szerencsétlen – illetve dehogy szerencsétlen, mi nagyon is irigyeljük – akinek valahogy kimaradt az életéből a modernebb szórakoztató elektronika, és ma is egy doboz zörög a tévé alatt, de a videózás járványa vitathatatlanul szeretett évtizedünkben szedte a legtöbb áldozatot.
Biztos mindenki emlékszik még a felemelő pillanatra, amikor a család büszke feje hóna alatt egy ilyen furcsa dobozt szorongatva lépett be az otthon ajtaján. Nálunk ez a dolog viszonylag korán, 1991 karácsonyán megtörtént. Megpillantva, kicsomagolva és beprogramozva a csodát – ami mellé egész biztosan járt egy, az emberiség eddigi legnagyszerűbb találmányából, a távkapcsolóból is – ideje volt illő beltartalom után nézni. Ezzel el is érkeztünk minden videotékák első és legfontosabb fajtájához, ami a kerületileg illetékes Szabó Ervin Könyvtárban székelt.
Ugye, hogy nem volt felemelőbb érzés annál, minthogy az ember a mesekönyv-olvasóból végre a kazetták közé vethette magát? Nem számított itt senki és semmi. Vibrálhattak a neonok, lófrálhattak a szülők a szépirodalomnál, mi legfeljebb azon aggodalmaskodtunk, hogy melyik filmalkotás kerülhet be abba az elég szűk, mindössze 3 darabos utazókeretbe. Igen komoly és nehéz feladat volt a válogatóverseny, ha némi presszió árán mégis megszületett végre az eredmény, lehetett a szomorúszemű könyvtáros nénik elé járulni, akik kinyúlt kötött pulóverükben egykedvűen vették tudomásul, hogy a Jeszenyin ma sem lett népszerűbb Steven Seagal-nál.
Hamar eljött azonban a pillanat, amikor kimerítve a könyvtárak korlátozott kínálatát, többre, jobbra és nagyobbra vágytunk, jöhetett az első vegytiszta videotéka, ami a könyvtárak kis füzetszerű, pecsételős tagsági kártyájával szemben már műanyagalapon igazolta kölcsönzői jogviszonyunkat. Budapesten alapvetően kétfajta tékát lehetett megkülönböztetni, a nagyobbat, ami általában mozik előterében rendezkedett be, és sokszor specializált kínálatot is nyújtott – amit különösen bölcsészebb szülőkkel megvert gyermekek szívtak meg – valamint a szűkebb lakókörnyezet számára szolgáltatást kínáló közepestől az egészen apróig jellegűt. Ez utóbbiak voltak igazán a mi terepeink. Itt könnyedén el lehetett tűnni a polcok között, ízlelgetve a dobozok jellegzetes műanyagszagát, és végigmustrálva valamennyi dobozt a legújabb Hollywood-i szuperprodukciótól az ezerszer látott örök klasszikusokig.
Valószínűleg a legtöbben itt találkoztak először a maga teljes valójában, az addig csak ködösen, és nagy vonalakban ismert pornófilm fogalmával. Voltak olyan bátrabbak, akik be mertek kukkantani a függönnyel elzárt terület mögé, de legtöbbször az sem jött rosszul, ha közelebbi ismeretségbe tudtunk kerülni a téka fiatalabb korosztályból kikerülő alkalmazottaival, akik általában egyetemi életük finanszírozására voltak kénytelenek a pult mögött ücsörögni, és valahogy kevéssé aggódtak a minket ért korai szexuális behatások miatt. Őket nem volt tanácsos provokálni néhány megtépett szalaggal – nekem összesen egyszer csípte be a sok-sok év alatt – vagy vissza nem tekert kazettával, hogy a késéseket már ne is említsük. Ezek az apró figyelmességek bőven megtérültek, ha egy frissen videósított opuszra tolongtak az előjegyzések.
Végezetül emlékezzünk meg a házi gyűjteményekről, amelyek igen változatos képet mutattak, a boltban vásárolt – vagy éppen ajándékba kapott – dobozos/műsorostól, a tékából selejtezett vagy kalózmásolton át a tévéből fölvettig. Legtöbbünknek még megvannak ezek, valahol mélyen lenn a pincében, szépen bedobozolva. Néha azért tessék ellenőrizni, hogy jó soruk van-e. A mai, undorítóan steril képi világunkban már amúgy is alig akad korunkbeli, aki ne vágyna egy jó kis szellemképre, mágnescsíkra, vagy kitört másolásvédelmi pöcökre, amikor filmet nézni támad kedve. Mi egészen biztosan ilyenek vagyunk, és nem kell elmagyarázni nekünk, mire jó az LP/SP gomb. Mi az a Mokép, VICO, UIP-Dunafilm.
Sajnos a DVD-k és professzionális fájlcserélők világában egész egyszerűen eltompultunk a bőségben. Hát nem tanultunk abból, ami a Nationalelffel történt? Nemcsak hagyjuk, hogy Steffan Effenbergből Kevin Kurányit csináljanak a szemünk előtt, de még tapsikolunk is hozzá? Mi, akik egykor olyan legendás filmművészeti alkotásokat roncsoltunk nézhetetlenné, mint a Tökéletes Katona, meg a Kutyám Jerry Lee, tényleg szó nélkül beállunk az 5.1-ért meg a kiválogatott jelenetekért rajongók színtelen és szagtalan táborába? Éberdj VHS! Visszatér még a te időd!
Mostantól pedig Videotéka címszó alatt bemutatjuk nektek a 90-es évek minden igazi klasszikusát! Olyan filmalkotásokat, amiket jól csak videóval lát az ember. Felejtsük el végre a digitális technikát és a kereskedelmi tévék összevissza vagdosott, ORTT-sített változatait!