HTML

90

A 90-es évek sose érnek véget! Hubba-Bubba rágó? Prehistoric 2? Családi mozidélután a Disneyvel? Ugrin Emese? Hasbro? Talapa János? Tépőzáras védőszövet a BMX vázon? Mindez egy helyen! Zene, sport, számítógép, tévé, mozi, politika, közérzet, mindennapok, szigorúan szubjektíven.

90-es évek a Facebook-on

Ennyien olvastok

Friss hozzászólások

Kapcsolat

Ha valami ötleted, vagy észrevételed van akkor ide írj: 90esblog@gmail.com

Foci VB 1990 - Olaszország (csoportkör)

2010.08.16. 23:00 :: 90es blog

Évtizedünk első foci világbajnoksága stílszerűen, a katanaccsó hazájában vezette be az új idők fociját, a gólátlag nagy ellenségét, az olasz típusú totális védelmet. Ez a fogalom már 8 évesen az agyunkba égett, és még ma is ott tanyázik a kép, ahogy az Etrusco Unico védőről védőre vándorol, majd a kapus is magához veszi kéjes nyugalommal. Eme csodás világbajnokságon látott pörgős, lényegretörő játéknak és a 2,21-es gólátlagnak köszönhetjük, hogy ma már szabálytalan kézzel felvenni a hazaadást, a győzelem pedig 3 pontot ér. Kalandozzunk el hát az oldalt felvágott, valóban rövid rövidnadrágok és a név nélküli mezek világába, amikor még piros lap veszélye nélkül lehetett hátulról rácsúszni a csatár bokájára! Lássuk a felvillanyozóan izgalmas 1:0-kat!

Nehéz lenne bárkit kiemelni ebből a mezőnyből, aki rokonszenvesen, akarással küzdött, és megérdemelten jutott messzire. Így hát nem is tesszük, inkább – dacolva korabeli zsenge korunkkal és hézagos emlékeinkkel – sorban megidézzük a villanó, majd elbukó törpéket és a szánalmasan erőlködő nagyokat. Mert ugye ennyi év távlatából már ki a megmondhatója, hogy a címvédő Argentína avagy a házigazda Olaszország botladozása láttán temettük mélyebben a tenyerünkbe az arcunkat. Egy idő után pedig már az eleinte még plusz izgalmat nyújtó rengeteg szabálytalanság sem pótolta a játékot, de életünk első nagy focieseményeként mégiscsak csoda maradt mindmáig az olaszországi vébé, amelynek ráadásul Ciao személyében egy fantáziátlan nevű, ám annál izgalmasabb külsejű kabalája volt.

Már a beharangozó írásunkban is említettük annak a fontosságát, hogy a címvédő kezdje a tornát, hiszen ugyebár jogunk van tudni, hogy mit várhatunk az előző győztestől. Nos, Argentínától, a Pablo Escobar Corporación első számú csapatától a nyitómeccs alapján semmi jót nem várhattunk. A VB-múlt nélkül, ám tannu-tuvai szövetségi kapitánnyal, valamint a 38 éves Roger Millával kiálló kameruniak – komoly nemzetközi röhögést kiváltva – kettős emberhátrányban is mattolták őket. Az, hogy ez az Argentína jelentősebb formajavulás nélkül is a döntőig jutott, lényegében minden fontosat elárul a 90-es mundialról. A babakékek részéről csak az minősült kiemelkedő teljesítménynek, hogy két húzóemberükről – Maradonáról és Caniggiaról – a VB előtt derült ki, hogy évente egy átlagos afrikai nyomortanya (pl. Kamerun) GDP-jének megfelelő összegnyi kokaint helyeznek fel az orrnyergük mögé. Ettől függetlenül az argentin hős szövetségi kapitány Bilardo maximálisan megbízott bennük. Rajtuk kívül, mondjuk csak Abel Balbo és nyugdíjas korban is még Olaszországban hentelő Nestor Sensini számított igazán ismert játékosnak, míg a keret többi tagja szorgos iparosokból állt. Viszont Maradona és Caniggia léhasága mutatkozott meg rajtuk leginkább a VB első felében. Végül a sikerük titkát az jelentette, hogy a második meccsen, a szovjetek ellen Nestor Pumpido eltörte a lábát, teret adva ezzel Sergio Goycochea cserekapusnak, aki két tizenegyespárbajt megnyerve bevitte őket a döntőbe. Mindenesetre a kínkeserves továbbjutásaikkal, nagyképűségükkel majd a döntőn mutatott gusztustalan játékukkal hosszú időre megutáltatták velünk az argentin focit. Az már csak a sors fintora, hogy a csalódást keltő argentinok csoportjába került a legizgalmasabb csapat, Kamerun. Ezt megelőzően nem is tudtuk, hogy Afrikában fociznak is, viszont Sepp Blatter szemei előtt egészen biztosan ekkor kezdtek felcsillanni az éhező kontinensből kisajtolt frankmilliárdok. A megszelídíthetetlen oroszlánok védelme nem volt valami fényes, és így meg is kapták a ruszkiktól a később hagyományossá váló nagy verést. A nagy verés viszont ekkor már senkit sem érdekelt, hiszen a meglepetéscsapat éppenhogy lemászott a fáról, és máris csoportelső lett. Azon kevesek közé tartoztak, akik támadólag is fel mertek lépni ezen a tornán, bennünk pedig megragadtak az olyan csodásan dallamos nevek, mint Makanaky és Omam-Biyik (ezekkel csak a négy év múlva felbukkanó nigériaiak tudtak konkurálni), és elkezdtük megszokni, hogy a gólt csípőringatós tánccal is lehet ünnepelni. Ez utóbbit Roger Millának köszönheti a világ, akiről a sok balga azt hihette, hogy 38 évesen már kiöregedett a szakmából. Nos, még 42 évesen sem. A csatárlegenda ma, 58 évesen – nem kell megijedni, azóta tényleg visszavonult – szakkommentátorként teszi hozzá a magáét a futballhoz. A kameruniak szellemes támadójátékát megjegyeztük, ellenben minden bizonnyal a védelem hibái miatt kezdték el ezután kitenyészteni Rigobert Songot, az abszolút védőt, aki még sok vidám pillanatot fog nekünk okozni.

Valóban izgalmas csoportra sikeredett ez, hiszen Afrika hősei mellé nem csak a címvédőt, de az EB-ezüstérmes szovjeteket is kisorsolták asszisztálni. Az éppen széthullását kezdő Nagy Testvér-t, sokan a végső győzelemre is esélyesnek tartották Olaszországban, a 88-as EB ezüstjük után. A csapat legnagyobb része már ott is szerepelt, de a padon a zseniális Valerij Lobanovszkij sem tudott rendes csapatot csinálni az ekkor már erőteljesen nyugatra vágyó játékosaiból, akik szégyenszemre csoportutolsóként utaztak haza. Ekkor még csak sejteni lehetett, hogy ezen a néven utoljára láthattunk csapatot nagy tornán. A SZU szétesése után 18 évet és pár millió „gázdollárt” kellett várni, mire az oroszok újra ütőképes csapatot tudtak felmutatni egy világeseményen. A 90-es csapat enerváltságát látva ezt nem igazán sajnáljuk. A csoport negyedik tagja Románia volt. Ez a világbajnokság olyanra sikeredett, hogy mi magyarok ekkor kezdtük az azóta is tartó szériánkat, és nem jutottunk ki, cserébe viszont a teljes Kisantantért szoríthattunk itthonról. Keleti szomszédunk focijának aranykorában játszották a 90-es VB-t. Ennek megfelelően a csapat nagyjából megegyezett a 89-ben BEK-döntőt játszó Steaua-val. Kivéve persze a Kárpátok Maradonáját, Gheorge Hagit. Olyan, nemzetközi szinten is elismert játékosok játszottak ebben a román válogatottban fiatalként, mint Dan Petrescu, Ghiga Popescu vagy Raducioiu. Bármennyire utáljuk őket, nem játszottak ronda focit, ami ezen a világbajnokságon már nagyon is tisztelendő erény volt. A szovjetek sima leverésével és az argentínok elleni iksszel besorakoztak Milláék mögé a második helyre.

A házigazda olaszok sem úgy maradtak meg az emlékezetünkben, ahogy egy házigazda jó esetben szokott. Ezt a válogatottat okolhatjuk amiatt, hogy már 8 évesen beleégődött az agyunkba a katanaccsó kifejezés. Akkor ugyan még nem értettük, de az világos volt, hogy valami fájdalmasan unalmas dolog, mivel színtisztán ezt játszották. Borzalmas meccsek fűződnek ennek a Sqadra Azzurra-nak a nevéhez, pedig annyi szimpatikus játékos volt akkor a csapatban, amennyi azóta sem termett Itáliában. Roberto Baggio, Roberto Mancini, Vialli, a torna gólkirálya Toto Schillaci és Walter Zenga kifejezetten jó és szerethető spílerek voltak, de Azeglio Vicini szövetségi kapitány olyan taktikát dolgozott ki, amely nézhetetlenné tette a hazaiak meccseit. Teljesen érthetetlen, hogyan tudott ez a tizenegy elvergődni a VB bronzéremig. Mivel ez volt az első nagy torna, amit figyelemmel kísértünk, már itt eldöntöttük, hogy olasz csapatot csak utálni lehet. Még Baggio nagy szólógólja ellenére is többnyire az volt az érzésünk, hogy utálnak focizni, és sokkal szívesebben majszolnának lasagnát az árnyékban, a csoportot azért statisztikai szemszögből simán behúzták. Mögöttük a ’90-es VB erős KGST-s reprezentációjának sorrendben első tagja, a szovjetekhez hasonlóan utolsó világversenyét futó Csehszlovákia lépett a nyolcaddöntőbe. Sok minden nem maradt meg bennünk a szereplésük kapcsán, pedig egészen a legjobb nyolcig jutottak el a tornán. Túl nehéz dolguk mondjuk nem volt, mert csoportjukban Ausztria és az USA nem jelentett akkoriban megerőltető feladatot egy Európa élmezőnyébe tartozó csapatnak. Sok gólt is rúgtak, de valamiért nagyon elkerülték a figyelmünket. Legismertebb játékosuk az Italia ’90-en 5 gólt szerző, „hosszúhajú Koller”, Tomáš Skuhravý volt. Pontosan azt tudta, mint az utódja, tehát a fejelésen kívül semmit, de ez 193 centis magasságával nem meglepő. Így sikerült neki az a bravúr, hogy mesterhármast fejelt a nyolcaddöntőben Costa Rica ellen.

A csoport kiesői között sem volt olyan, akiért fájt volna a szívünk. Nyugati szomszédunk futballja nagyjából ebben az időben indult el véglegesen a lejtőn, négy év késéssel a magyar után. Ez a csapat mind játékban, mind külsőségekben totálisan a 80-as éveket képviselte. Elég csak minden idők legdurvább bundesliga-frizurájával rendelkező játékosára, Toni Polsterre gondolni. Az a válogatott, amelynek ő a legnagyobb sztárja, sok jóra nem számíthat. Nem is értek el semmit, viszont képesek voltak maximálisan elképzelésmentes játékra. A csúfos kudarc után arra jutottak a sógoroknál, hogy meg kell próbálni az éppen széthullásnak induló Jugoszlávia tehetségeit osztrák mezbe öltöztetni, és az ezen a VB-n bemutatkozó Andi Herzog mellé beépítve őket, visszaállítani a Wundermanschaftot. Szerencsére nem sikerült nekik. A volt szovjet és jugoszláv utódállamok feltűnésének legnagyobb pozitívuma, hogy mára nullára csökkentették annak az esélyét, hogy az osztrák válogatott saját erejéből újra kijusson valamelyik világeseményre, megkeserítve ezzel legalább 3x90 percre a fociszurkolók életét. Az Egyesült Államok válogatottja nem titkoltan a hazai rendezésű VB-re való felkészülésnek szánta az olaszországi világbajnokságot. Kellett is, mivel ekkoriban nem voltak profi csapatok Amerikában. A játékosokat a nemzeti szövetség foglalkoztatta, illetve elvétve akadt néhány légiósuk. Ennek megfelelően, mint lelkes amatőrök, nem sok jóra számíthattak a VB-n. 3 sima zakó, köztük a csúnya, Csehek elleni 1-5 és sima kiesés volt a mérlege az amcsiknak. Viszont már itt színre lépett a 94-es sikercsapat gerince. Eric Wynalda, Tab Ramos, Tony Meola, Marcelo Balboa, csak hogy a legjobbakat említsük.

A brazilokat természetesen már ekkor is a győzelem fő esélyesének vélték, amihez ők tartották is magukat, hiszen három győzelemmel mentek tovább a csoportból. A három meccsen lőtt négy góljuk roppant brazilos, de elnézve az idei teljesítményüket, bármikor képesek lehetnek efféle szürke borzalomra, ha elég közel engedik Dungát a válogatotthoz akármilyen minőségben. Minden bizonnyal a ’90-es kudarc oka is az volt, hogy nem találtak mellé megfelelő szövetségi kapitányt. Rajta kívül is elkezdtek már felbukkanni a négy évvel későbbi aranycsapat tagjai, mint Romário és Bebeto, olyan régi nagyságokkal szerepelve egy csapatban, mint Müller, Careca és Mozer. Persze nem mintha ennek különösebb jelentősége lenne, hiszen semmilyen komoly különbséget nem tudunk tenni a kettő között. Egyformán unalmas középszer volt mindkettő, érthetetlen, hogy miképp tudtak győzni '94-ben. Az egyik legemlékezetesebb dolog, amit fel tudunk idézni a selecaoval kapcsolatban, hogy az ekkor még nagyon fiatal Bismarck is helyet kapott a keretben. A tornán ugyan egy percet sem játszott, de mi azt már zsenge gyermeki ésszel is értettük, hogy ez valami különleges dolog.

A csoportban már elkezdett kibontakozni a brazil-svéd futballcsata, amely szintén folytatódott a későbbiekben. A svédek még korántsem mutattak olyan erőt, mint négy évvel ezután, pedig a két keret közt a brazilokhoz hasonlóan voltak komoly átfedések. Mindössze arra voltak képesek, hogy stabilan hozzák a szoros vereséget. A már ekkor is régi motorosnak számító kapus, Ravelli talán a csapat legszimpatikusabb figurája volt, de ő sem akadályozhatta meg, hogy már három meccs után elkezdhessék a csapatépítést előbb a hazai EB-re, majd a ’94-es VB-re. Tomas Brolin, a korai 90-es évek egyik legmeghatározóbb focistája viszont már 21 évesen is alapembernek számított. Ő volt az, akit szintén lehetett kedvelni ebből az amúgy nem igazán feltűnő skandináv csapatból. Vele még fogunk találkozni, és egyszer majd a karrierjét érintő magyar vonatkozásról is szót ejtünk. Számunkra külön érdekesség volt, hogy a szovjet Rácz László mellett a sárga-kékek adták a világbajnokság másik magyarját, Anders Limpar személyében. Hogy kettejük közül ki volt a sikeresebb, azt azóta sem sikerült eldöntenünk. Azt viszont elég könnyen eldöntöttük, hogy a Kisantant mellett a magukat szintén teljes létszámban képviseltető Brit-szigetek országai így egyesült erővel legalább annyit ártanak a futballnak, mint a megnyíló magyar-osztrák határ Honecker idegrendszerének. Skócia legalább azt a szívességet megtette nekünk, hogy csak három meccs erejéig kellett találkoznunk vele. Hiába vonultatták fel a szigetországi foci számos elviselhetetlen elemét, és hiába védte a kapujukat a későbbi önmagához képest ekkor még jóval több foggal rendelkező Jim Leighton, szerencsére a csoportkör után hazautaztak a szitáló ködbe. Több nagyságukkal, mint Gordon Durie vagy Ally McCoist még találkozunk majd, de ez legyen a bajunk akkor! Itt viszont a Costa Rica elleni megérdemelt vereségük megpecsételte a sorsukat. Már csak ezért is köszönettel tartozunk Bora Milutinovics ismert szerb jugoszláv világutazónak, aki a közép-amerikai együttest vezényelte. A teljes 90-es évek során 80-as évekbe illő frizurát viselő szakember Mexikó után maradva a CONCACAF zónában, itt folytatta azt a nemes hagyományt, hogy mindig más csapattal jut el a nyolcaddöntőig. Teljesen névtelen játékosokból álló csapata Kamerunnal vállvetve, a Skócia elleni hanyag gólpasszhoz hasonló pillanatokkal tett azért, hogy a világ elkezdjen barátkozni az egzotikus csapatok erősödő jelenlétével.

A berlini fal leomlása után, de még az újraegyesítés előtt, ennélfogva utoljára láthattuk a nyugat-német válogatottat játszani – méghozzá nem is akárhogyan. Mielőtt azonban rátérnénk a döntőig vezető útjuk első szakaszára, fussunk végig a kezdő 11-en: Illgner, Augentahler, Berthold, Buchwald, Reuter, Hässler, Matthäus, Bein, Brehme, Völler, Klinsmann. Igen, jól látjátok: se lengyel, se török, se ghánai, se brazil, se magyar-panamai családnevek nem sorakoznak közöttük. Lesz még szó bőven arról, mikor vesztették el a friccek a fonalat, ez a válogatott viszont úgy volt egyben, ahogy volt, ráadásul olyan ízléses mezbe bújtatták őket, amire Hugo Boss is csak csettintett volna. Minden fronton hozták a kötelezőt: sima továbbjutás a csoportból, az ezen a VB-n kiemelkedő, 10-3-as gólkülönbséggel. Azt nem állítjuk, hogy szépségdíjas focival kényeztették a világot, viszont a játékuk legalább annyira magabiztos volt, amennyire eredményes, és alig volt rajtuk kívül olyan csapat ezen a tornán, amelyik ne 1:0-ra szerette volna megnyerni minden meccsét. A retro-válogatottak közé tartozó Jugoszlávia ma már – rápillantva a térképen a csöppnyi Szerbiára – legalább olyan egzotikusnak hat, mint 1990-ben az Egyesült Arab Emírségek. Történelmi kor ide vagy oda, a szétesés előtt álló plávik erős kerettel (no meg harci morállal) érkeztek a VB-re, szereplésük pedig várakozásokon felülinek számított. Bár a világverő németek igen csúnyán elkalapálták őket a nyitómeccsükön, később rendesen összekapták magukat, és a tőlük megszokott favágáson túl pár későbbi ex-jugó sztárt is fel tudtak villantani. Ekkor kezdett felfelé ívelni Robert „gyárkémény” Prosinečki csillaga, a belgrádi sajtó viszont mindenekelőtt Dragan Stojković teljesítménye előtt hajthatott fejet. Matthäusék zakóját kiheverve szépen húzták be a csoportmeccseket, és itt még távolról sem volt vége a történetnek…

Ha Kolumbia és foci VB, akkor Higuita és Valderrama: a két emblematikus személyiség itt még együtt erősítette nemzete válogatottját, csak úgy, mint a négy évvel később tragikus véget ért Andrés Escobar. Tulajdonképpen nem is muzsikáltak rosszul, kellemetlen ellenfél voltak bárkinek. Ahogy egy veszélyes csapathoz illik, csatárfenoménnak sem voltak híján. Freddy Rincónról már Valderrama is megmondta, hogy a világ legjobb játékosa, és miért ne hinnénk el a bongyor irányítónak, hiszen ő aztán igazán kompetens a kolumbiai csapat erejét illetően. Az ország válogatottja mindenesetre a legsikeresebb időszakát élte a 90-es években, és ez Bolognában kezdődött, ahol begyűjtötték a két pontot az Emírségek ellen. Ez utóbbiról is mondanánk valamit, de az a helyzet, hogy semmire sem emlékszünk. Eleinte azt gondoltuk, hogy van valami köze az Egyesült Államokhoz, aztán rájöttünk, hogy mégse, és csak jópár évvel később jöttünk rá, hogy mégis, csak az már egy teljesen más történet. A válogatottjuk viszont beszenvedett egy-egy gólt, miközben gyűjtötte a súlyos veréseket. Ez már önmagában is felejthetővé tesz egy csapatot, kiváltképp ha azelőtt sosem hallottunk róla. Többhöz még Carlos Alberto Parreira is kevés volt.

Az E-csoport hozta azt, ami legközelebb áll a fociról alkotott fogalmunkhoz. Az az örök vesztes Spanyolország volt a fő favorit, amelyet mindig megszivatott idő előtt egy középcsapat. Kombinatív, szemnek tetszetős játék, ezzel a csoportban ne szokott gond lenni, és ezúttal sem volt. Az Uruguay elleni 0:0 után magukra találtak Butragueñoék, és biztosan húzták be a csoportelsőséget. A Korea elleni meccsükön csak úgy záporoztak a szépségdíjas gólok, amibe az ázsiaiak is beszálltak, hiszen az egyik lövésüket még a spanyol kapu korabeli örökbérletese, Zubizarreta sem védhette. Hiába verték meg még az ekkoriban nagyon magasan taksált Belgiumot is, a spanyolok számára rendre ezután szokott csúnya fordulatot venni minden rangos torna. A csoport második helyén a négy évvel korábban élete formáját futó Belgium lépett tovább. Rengeteg névvel még sokáig találkoztunk. Preud’homme, aki közmegegyezésesen a világ legjobb kapusa volt, valamint Franky van der Elst, Enzo Scifo és Marc Degryse egyre szerényebb eredményeket szállítottak majdnem változatlan felállásban további hosszú évekig, ’90-ben viszont még bőven számolni kellett velük. Ehhez a VB-hez viszonyítva teljesen tűrhető játékot mutattak be, és ennek megfelelően a gólok sem maradtak el. Uruguay reményeit egy egészen kiváló meccsen apasztották le 3:1 arányban. Bármennyire nem értettük már akkoriban sem, hogy egyáltalán mi ez a Belgium, ahol nem belgául beszélnek, ez a csapat teljesen rendben volt.

A lexikonból ismert régi nagyokra már egyáltalán nem emlékeztető Uruguayból nem maradt meg bennünk sok minden Enzo Francescolin kívül, és rá sem ez a VB miatt emlékszünk. Teljesítményük messze a maradandó szint alatt maradt, épphogy bekerültek a nyolcaddöntőbe. Itt ragadnánk meg az alkalmat, hogy felidézzük ama nagyszerű rendszert, ami a 24 csapatos világbajnokság sajátja volt. Amióta puszta pénzsóvárgásból a FIFA átállt a 32 csapatos mezőnyre, több csapattól is úgy búcsúztunk el a csoportkörben, hogy harmadikok lettek, de továbbjutást érdemeltek volna. Nos, ez egészen 1994-ig teljesen lehetséges volt, hiszen a négy legjobb harmadik is továbbjutott. A 2 ponttal díjazott győzelem miatt azonban sokan visszaéltek ezzel, és teljesen érdemtelenül, mindössze azért kínlódták tovább magukat harmadikként, hogy újabb nehéz 90/120 percet szerezzenek nekünk. Uruguay hasonlót tett azzal, hogy Fonseca az utolsó pillanatban a koreaiak hálójába fejelt egy kimaradó ziccerekkel tarkított ki-ki meccsen, és ezzel – mint a negyedik legjobb harmadik helyezettet – az utolsó kiadó nyolcaddöntős helyre bólintotta a csapatát. Korea pedig azon különleges és ismeretlen csapatok sorát bővítette, amelyekről azt megelőzően sem tudtunk sokat, nem is igyekeztünk többet megtudni, és ez sikerült is. A három vereséggel járó kiesésük mellett ez talán érthető is.

Az F-csoport egyáltalán nem hiányzott volna, ha nincs ott. Eszünkben sincs csapatonként szót pazarolni rájuk, mert egyszerűen nem érdemlik meg. Az örök ígéret Anglia, a friss Európa-bajnok, elvileg technikás és szellemes Hollandia, a rendkívül ellenszenves ír válogatott, valamint Egyiptom elkövették azt a bravúrt, hogy hat meccsen hét gólt erőszakoltak be a hálóba. A teljesen reménytelen társaságból az öt döntetlen mellett csak egy győzelem született, amikor az angolok tudtak egy lenyűgöző 1:0-val az egyiptomiak fölé kerekedni. Többek közt az EB-címvédőtől várták Olaszországban a jó focit, ehelyett megnézhettük, hogyan védekeznek és köpködnek. Erre a csoportra még az a korábbi állításunk sem állja meg a helyét, hogy mindenki 1:0-ra akart győzni. Egyiptomnak legalább az akarás hiányát nem lehet a szemére vetni, viszont ők éppen annyira voltak gyengék és méginkább tapasztalatlanok, hogy ne bírjanak el a focit csak kicsúfoló európaiakkal. Mindenesetre a holland és az ír csapat maximálisan véghezvitte undorító tervét, és a nézhetetlen biztonsági játékot a csúcsra fejlesztve három döntetlennel tolták fel magukat a nyolcaddöntőig, a csoport hősei, a két góllal négy pontot kaszáló angolok mögött. Mi csak annyit tehettünk ezután, hogy drukkoltunk mindhármuk szélvészgyors kieséséért.

(Folyt. köv.)

haromt, Gudea enszi, Papi83 


4 komment

Címkék: világbajnokság foci vb world cup 90 italia 90

A bejegyzés trackback címe:

https://90es.blog.hu/api/trackback/id/tr42226814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Naumov 2010.08.17. 10:25:54

LOL. Kiváló cikk, meggyőződéses kameruni és costa ricai drukker voltam azon a vébén. Utóbiakkal kapcsolatban mindenképpen említsük még meg a kapus Conejot, aki akkora bravúrokat produkált a csoportkörben, hogy azóta sem sok hasonló teljesítményt láttam. Sajnos méltatlanul háttérbe szokott szorulni a vébé nagy kapusteljesítményeinek felidézésekor a tizenegyesölő Goycoechea mögött, pedig a produkciója legalább annyira lenyűgöző volt.
(plusz még egy kis korrekció, ha megengeditek: Pumpido keresztneve Nery és nem Nestor volt)

haromt · http://90es.blog.hu 2010.08.17. 11:16:08

@Naumov:
ezt cáfolnám, mivel az Italia '90, lutra albumomban Nestor Pumpido néven szerepelt :)
Persze ettől simén igazad lehet, de mi nem hiszünk a dekadens wikipediának, csak offline korabeli forrásoknak :)

teddypicker 2010.08.18. 15:55:42

a kabalabábú nekem meg volt kulcstartóban:)

dagiivanandras 2019.05.07. 15:53:38

Ritka gyenge cikk, csupa valótlanság említésével. Aki azt írja, hogy az olaszok "katanaccsót" (sic!) játszottak 1990-ben, az nem látta egy meccsüket sem. Ez csak egy a sok hülyeség közül.