Leülepedtek az idei foci VB élményei, és hisszük, nem vagyunk egyedüliek, akikben maradt némi hiányérzet. Nem magára a játékra, a rúgott gólok, sárgalapok, bírói tévedések számára gondolunk – sokkal inkább az egész torna hangulatára. Egyáltalán: foglalkozott valaki ’90-ben, ’94-ben vagy ’98-ban a focin és a játékosokon kívül mással? Sajnos az idei VB-re teljes mértékben rátelepedett a legrosszabb értelemben vett "afrikaiság". A fekete kontinens beleadta minden frusztrációját az első saját világbajnokságába, amely így egy hatalmas, önsajnáló "Africa will show da world"-dé változott. Végülis sikerült, hiszen minden meccsre képes volt delegálni legalább 20 ezer idiótát, akik a 90-ből 100 percen át fújták az egyetlen hang kiadására alkalmas, hagyományosan afrikai, Sanghajban fröccsöntött vuvuzelát. Ehhez őszintén gratulálunk. Most viszont idézzük meg inkább azokat az időket, amikor a világbajnokságot még a néhány borzalmas meccs ellenére is valami ellenállhatatlan légkör lengte körül!
Mindjárt itt van évtizedünk nyitótornája, amellyel hamarosan megjelenő írásunkban fogunk részletesebben foglalkozni. Előtte, amolyan felvezetésnek jöjjön a ’90-es VB hivatalos dala, a megnyitóünnepséggel fűszerezve. Bizony, ez akkoriban még valóban azt a célt szolgálta, amire hivatott volt – felvezetést a nyitómeccs előtt. Ennélfogva a fociról szólt, nem pedig rendszerváltásokról, politikáról, éhező tömegekről, a másik oldalon pedig millió dolláros, fahangú sztárocskákról és a Kínától importált még több tűzijátékról. Akkoriban még szükségtelen volt egy nappal korábban rongyrázó műsort adni. Néhány, a pályán végrehajtott, látványos életkép, melynek csúcsán a hivatalos dal, és már kezdődhetett is a játék. Az ünnepséget követő meccset pedig hagyományosan a címvédő játszotta, nem pedig a házigazda. Ki másnak is köszönhetnénk e nemes hagyomány felrúgását, mint az Afrikánál nem kevésbé frusztrált németeknek 2006-ban! A focirajongónak egyszerűen joga van elsőként a címvédőt látni, hogy ne kelljen adott esetben napokig találgatni, hogy ezúttal vajon mire lesz képes az előző bajnok. Kellhetett (volna)-e több motiváció a címvédő Argentínának, mint a rövid, ámde tetszetős műsor és a dal: To Be Number One!
És ha már a hivatalos VB-dalnál tartunk, nem haladhatunk el szó nélkül a tv-közvetítések bevezetője mellett sem. Ezúttal nem mennénk bele a 2010-es és az akkori közvetítések közötti mérhetetlen különbségbe – Knézy Jenőről (Isten nyugosztalja) és többiekről már korábban volt szó. A ’90-es VB zenei intrója azonban tényleg igazi mágnesként működött. A gitárszóló felcsendülésekor azonnal le kellett dobni az udvaron a bringát, és még a legelszántabb várépítőknek is kiesett a kezükből a vödör meg lapát: mire az énekhangokra került a sor és a focilabda Dávid szobra körül keringett, már illett a cipőt lerugdosni magunkról, hiszen a szobába menet még fel kellett markolnunk a snidlinges zsíroskenyeret is. Hiába, van azért, ami sosem változik: VB ideje alatt a szobában eszünk és kész. Ennek a dalnak viszont valóban szívóereje volt, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy zsenge ifjúként kiolthatatlan focilázat szítson bennünk.