A két ünnep között sem bírunk az örökzöld színtől elszakadni – következzen hát ismét egy kora ’90-es klasszikus az EA-től. Már gyerekkorban is az volt a víziónk, hogy egymagunk hódítsuk meg egész Európát, miközben a Ben Hurból ellesett kocsiversenyekkel szórakoztatjuk magunkat és a népet? Mindezt játszva tehettük meg a római témát elsőként feldolgozó Centurióval. Hol volt akkor még a szintén népszerű Caesar és Age of Empires sorozat?? Itt van az eredeti, az ötletadó, az alap. Harcra fel a barbár világ ellen!
Kr. e. 275.: a Római Birodalom még javában a köztársaság korát éli, és lassan hódító útjára indul. Ebben az évben vehetjük kezünkbe az irányítást és máris elénk tárul a meghódítandó ókori világ. Előttünk hát a feladat, hogy a kezdő „officer” rangról ördögien magas pozícióba tornázzuk fel magunkat és tunikába öltöztessük a műveletlen, barbár népséget.
Mindennek a rákfenéje természetesen itt is a pénz és az emberanyag. Ez utóbbi körönként és provinciánként automatikusan generálódik – ami a játék elején nem feltétlenül előny. Ha ugyanis a frissen meghódított tartományunkban (ad absurdum: Rómában) rebellis az istenadta nép, hajlamos felkelést szítani imádott kormányzója ellen, amit ugyebár csakis a drága pénzen szervezett reguláris hadsereggel verhetünk le. A zendülőkre rendszerint a menekülés (vagy keresztre feszítés) vár, jóval idegesítőbb, hogy nem mozgathatjuk el a légiónkat onnan, amíg a hangulat némileg le nem csillapodik. Ehhez azonban átmenetileg türelemre kell intenünk a bennünk rejlő véresszájú diktátort, és megpróbálni valahogy a plebs kedvében járni. Súlyos pénzhiánykor megtehetjük ugyan, hogy gatyára vetkőztetjük a tisztes adófizetőt, de hosszú távon a „bleed them dry” adópolitka mégsem kifizetődő. Annál is inkább, mivel az első pár évben sokkal nagyobb bevételre tehetünk szert, ha a gyeplőt kézbe véve magunk nyomjuk le a Circus Maximuson ellenfeleink szekerét. Ehhez mindössze annyit kell tennünk, hogy a rendszerint könnyűkocsis versenyzőnkre feltesszük a maximális tétet (100 talentum), és a lovak közé csapunk. Persze az elején még előfordult, hogy másodpercek alatt darabokra törtük harci szekerünket (és még a hordágyon is átdobtak), de aki tudja a jól bevált trükköt (a pálya jobb széle felé orientálódva tornázhatjuk fel a sebességet), annak nem okoz gondot bezsebelni a jól megérdemelt nyereményt. Ezt aztán lehet hadseregfejlesztésre fordítani, vagy éppen pár extravagáns játékkal meggyőzni a provinciák elnyomott lakosságát, hogy mégsem vagyunk ám mi olyan rossz fejek (ami persze nem igaz) és be lehet fejezni végre a céltalan zendüléseket.
Ja, azt ugye már anno is éreztük, hogy a gályarab „nehézségi” fokozat bőven rangon alulinak számít, és szerényen az „Emperor” szintet megcélozva illik világhódító víziónkat valósággá váltani. Ez persze számos elvesztett csatát is magában rejt – na de a római mentalitás ugyebár össze sem hasonlítható a pejoratív értelemben használt olasszal. Tartsuk hát magunkat már csak a történelmi hűség kedvéért is az „Itália” terminushoz. Első légióinkat ugyanis innen fogjuk kiállítani, pusztán a bőséges emberanyag miatt is. Később aztán leghűségesebb provinciáink fiaiból faraghatunk majd római legionáriusokat, akik legszebben majd a konzuli seregünkben fognak virítani mind a hatezer-hatszázan.
A körökre osztott stratégia lényege tehát a hódítás, azt azonban mi magunk dönthetjük el, hogy ez milyen formában történjék. Eleinte felesleges az „oszd meg és uralkodj” elvnek megfelelően diplomáciai csatározásokba belemenni. Egyrészt a műveletlen barbár banda azt sem tudja, hogy mi az a szövetség, másrészt ezeket még nehezebb fokozaton is igen könnyű legyűrni. 
Az ilyen alpesi csürhéhez hasonló népség még a faéknél is egyszerűbb: a csatában gyalogos sorai elé helyezi fővezérét, aki öngyilkos „taktikával” szinte rávetődik a római pengékre.
Egy okos, minden hájjal megkent szarmata harcos
Nem érdemes bonyolult taktikán vagy gigantikus elterelő hadműveleteken törni a fejünket: nemes egyszerűséggel frontális támadással futamítsuk meg ellenfelünk botokkal felszerelt, szánalmas kis seregét – már ami megmaradt belőle, mivel a vezérük elvesztésével a gyávábbja hanyatt-homlok menekülni kezd. A csata amúgy vicces része a játéknak: ha nyerőnek hitt taktikánk mégsem válna be, a „melee” parancs kiadásával szabadjára engedhetjük jól idomított katonáinkat. A lovasság itt is nagy előny (főleg a gyorsasága miatt) de nem árt vigyázni saját fővezérünkre sem, aki néha hajlamos az ellenfél sorai közé kalandozni. Visszavonulni persze bármilyen lehetetlen szituációban is árulással ér fel, így a „retreat” opciónak még a lehetőségét is rögtön verjük ki a fejünkből!
Miután a környező provinciákat birodalmunkhoz csatoltuk és a helyiek is elfogadták az irritáló adópolitikánkat, elindulhatunk Kelet felé. A flottaépítést meg a tengeri ütközetet a poén kedvéért azért érdemes kipróbálni, de nem szerencsés súlyos talentumokat áldozni egy tengeri expedícióra, hiszen erősítés nélkül még a legjobb konzuli seregünk is könnyen fűbe (vagy homokba) haraphat. 
Ezért célszerűbb a szomszédos területekről indítani meg légióinkat, és később akár bepróbálkozni a diplomáciával is. Délkelet-dél felé haladva azért vannak már írni-olvasni tudó népek, akik néha felismerik, hogy nem egy bölcs dolog az utunkba állni. Aztán jókat röhögünk a szerencsétleneken, amikor bedőlnek nyájas ígéreteinknek – jutalmul istenesen szipolyozzuk ki őket pár kör erejéig. Még a szépséges Kleopátrát is virtuális ágyunkba csábíthatjuk, ha elég dörzsöltek vagyunk. Akadnak azonban olyanok is, akik hiába a load/save opció, sohasem fogják beadni a derekukat. Ilyenkor már alkalmazandó a „scipiói védelem” vagy „outflank” taktika, mivel pl. azok az anyaszomorító parthusok nem elég, hogy sokan vannak és agresszívek, de igaz nomádok módjára csakis lovasokkal állnak ki elénk és rendszerint az utolsó emberig harcolnak. Minden elismerésünk az övék, de sorsukat végül ők sem kerülhetik el, és még a büntető-kiszipolyozást is viselniük kell nyakaskodásukért.
A játéknak ebben a szakaszában már nem kell holmi kocsiversenyekkel összebohóckodni a pénzt – provinciáink boldog lakói szinte észrevétlenül tömik meg a birodalmi kasszát. A „panem et circenses” elvnek megfelelően viszont illik néha gladiátor showal szórakoztatni pórnépet, így gyilkos hajlamainkat kiélve mártogathatjuk rövidke római kardunkat Flavius VII-be. A sok ütközet közben aztán a flottánkat is megedzhetjük, és gazdag kincstárunkból csinos gályákat állíthatunk fel inváziós seregeink számára, akik már alig várják, hogy a római kultúra terjesztésének nevében kardélre hányjanak pár részeg britont.
Azt hiszem, hogy ez a játék jóval többet tett azért, hogy megismerjük és megszeressük az ókori Rómát, mint bármelyik általános sulis törikönyv. Ma sem akadunk fenn azon, hogy az ókori személyek korban kicsit sem stimmeltek, legalább megtanultuk őket gyerekfejjel, aztán a töritanárok úgyis rendet raktak köztük a suliban. Még mai szemmel nézve is igen élvezetes darab, így utólag talán egy valamit hiányolok csak belőle: a sóval bevetés opciót szerintem nem csak én alkalmaztam volna gyakrabban.
