Greyloop:
Apró pontosítás: a Liquid eredetileg duó volt és angolok, 1990-ó után Eamon Downes vitte tovább a ... (2024.01.20. 20:28)DJ Liquid - Orlando Dawn
Chris8587:
Ami nem hiányzik a 90 es évekből az maga spricc művésznő!
Valami borzalom ez a szám! (2019.06.24. 21:31)Britney Spears – Sometimes
dagiivanandras:
Az előzményével együtt ócska bejegyzés. Összefoglalók megtekintésén és sztereotípiákon alapul. Kli... (2019.05.07. 16:25)Foci VB 1990 - Olaszország (rájátszás)
dagiivanandras:
Ritka gyenge cikk, csupa valótlanság említésével. Aki azt írja, hogy az olaszok "katanaccsót" (sic... (2019.05.07. 15:53)Foci VB 1990 - Olaszország (csoportkör)
Szem Füles:
Már nagyon régen keresem a Szürke varjú számot de csak a szöveget találom, a zenéjét azt nem! Vala... (2018.11.10. 18:53)A tábori gitáros
Coolio mesterdarabja egy igazi madeleine teasütemény a 90es évekből, sok mindent előhív a megkopott emlékek közül: Balatoni nyár a barátokkal, az első komoly lerészegedés a Kolbász utcában, Badacsonyban, az első románc a mólón, a lábdihegyi strand, pecázások, „Szereted a csillagokat?”- féle nagyon béna és amatőr csajozós manőverek hazakísérés közben. Coolio ütősebb számai gyakran szóltak a magnóból a lakótelepi kosárlabdapályák mellett hazánkban is, Artis Leon Ivey Junior viszont ebben a számban a lírai oldalát mutatja meg (bár a dalszövegben azért nem hazudtolja meg magát), egy Pachelbel: Canon remake-kel fűszerezve.
Schneewittchen reloaded. A Rammstein zenéjéhez és klipjei fénytelen, komor világához nagyon illik az egyébként amuzikális német nyelv. Itt épp Hófehérke és a hét törpe történetét láthatjuk sajátos értelmezésben: A fiúk a bányában dolgoznak, míg Hófehérke házimunka helyett mámorban fetreng odafenn, mi ez, ha nem csak a (rém)mesékben létező matriarchátus? Kizsákmányolás, szexuális rabszolgatartás, erotika, hatalom, narkózis. Az arany hatása mámorítóbb mindennél, és ezzel sem lehet betelni. Mikor Hófehérke már túl mohó és nem orrba szippant, hanem kerázza magát, akkor kedves törpikéi halva találják, úgy fekszik a kádban, mint Jim Morrison a Doors film végén. Az alma azonban nem „halált”, hanem a „feltámadást” hoz.
Ismét a hölgyek számára kedves pillanatok következnek, hiszen ilyesmit magára valamit is adó fiú csakis titokban, de legalábbis egyedül, otthon és véletlenül hallgatott a Z+-on. A négy csini srác fantasztikusan érzelmes megaslágere a lányokból már akkor is indokolatlanul magas hangfekvésű sikolyokat csalt elő, Rácz Gergő kamerába pillantásánál pedig olyasmit érezhettek, amit mi Hrutka angolok elleni szabadrúgásgóljánál. Bár az igazán menő csajok inkább Alexre buktak…<3:*
A nő, akit a hangja alapján mindenki fehér, sőt alapvetően szőke nőnek gondolt addig a pillanatig, amíg először nem látta a dal klipjét. Olyan embert is ismerünk, akinél ez a pillanat csak 2011-ben következett be… 1992 egyik legnagyobb slágere teljesen anyukakompatibilis, afféle mindenki kedvence dalocska, ennek megfelelően nyomták is a rádiók eleget. Akkoriban nem telhetett el nélküle délután a lakótelep egymásba hallatszó panelházai között. Köszönjük az ötletet Modor Tibinek!
Vasárnapi családi Disney-délutánok, Guns n' Roses, Metallica? Ez ekkorra már mind a múlté, a kockás inget, bombert az előző részben már kitárgyalt "igényes" ruhák váltják fel hirtelen. Még mindig visszajárunk iskolanapokon az általánosba a régi osztálytársakkal együtt keménykedni - "Csókolom, Tamás bá" helyett "jó napot, Tanár úr"-ral köszönünk, hadd hallja mindenki, hogy mi már középiskolások vagyunk. Még olyan tanárunk is van már, aki magáz minket, képzeld...
A kilencvenes évek kultuszegyüttese egyik legdurvább klipjével tér ma vissza hozzánk, amiből árad az évtizedet körüllengő hamis menőzés. Azok az évek, amikor mindenki Írországként akart sokszorosan gazdagabbnak látszani, mint amilyen valójában, de a Széchenyis köteg helyett a Kossuthszázasokkal ment haza. A lányok mintha épp most estek volna be a Pierre Woodman castingról, a fiúk meg negyedórát májerkodhatnak a bérelt sportkocsikban. Még a hang sem saját, semmi sem az, mint ami valójában…
„Angyalbőrben minden kicsit más.” Nagyapáink és apáink katonasztorijai szinte mindannyiunk gyerekkorának meghatározó emlékei voltak, hallhattunk tőlük bőven anekdotákat vadállat kiképző-őrmesterekről (a jutasi-iskoláról és annak későbbi képviselőiről), fókáról, ultráról, szimatszatyorról, mindenre alkalmatlan, tintás politikai tisztekről, nagy beszólásokról (Lépjen oda, hogy a vakond agyrázkódást kapjon! Na mi van? Ismerkedési est volt a mocsári teknőssel?). Ehhez képest mi, akik nagyon fiatalok voltunk mikor az Angyalbőrben először ment a tévében, néha még irigyeltük is Urbánékat, sőt, az elszántabbak szinte már várták, hogy katonák lehessenek, mert nem is tűnt olyan hátborzongatónak az egész, mint ahogy a fater mesélte.
Ebből a klipből már nagyon érződik, hogy lassan vége a napsütötte kilencvenes éveknek, az égen komor felhők gyülekeznek és bombázók repülnek Szerbia felé. A Hol volt, hol nem volt története folytatódik, Tibi a proszektúráról egy bérházba kerül, szemei még karikásabbak, hallucinál és rángatózik, hát nem sokat kell színészkednie. Albert Hoffmann segítségével a szürreális képeket alkotó fantázia bizarr végletekig szárnyalhat. A zenekar többi tagja is Interzónában jár, nézzük csak meg a dobost például. Ha valaki arról énekel, hogy a jobbik része a latrinában landol, az nem sok jót ígér.
A napsütéses 90-es évek egyik árnyékos foltjára emlékezünk ma, ahol a térfigyelőmentes közterületeken Szicíliánál is durvább maffiaháború dúlt, fekete bálnamercikkel, szőkülő HTO-val, hátlövéses rendőröngyilkosságokkal, fütyülő golyókkal és robbanó kispolszkikkal. Ráadásul akkoriban Mr Teufel helyett még Kvarg Lipi felügyelte a belügyi tárcát, így a gengszterálmokat – jugó gránátokat kivéve – a világon semmi sem fenyegette.
A zsenge, naivan tudatlan posztszocialista korszak idején életünk egyik fontos eleme volt a megismerkedés a négerekkel. Elképesztő szerencse, hogy ezt nem 2000 után kellett megtennünk. Így az értéktelen, soulos-hümmögős szemét helyett olyan dalok csepegtették a tudatunkba a feka kultúrát, amelyek jók voltak. Ez nyilvánvalóan alapvetően az eurodance őrület érdeme, ami csak tényleg minőségi dalokat engedett átkelni a tengerentúlról. Olyanokat, mint ez itt. Rendes bluesos alap, az önfeledten dalolgató fabábuk pedig olyan ötletesek, hogy máig emlékeztek rájuk.
Első ránézésre azt gondoltuk, hogy minden benne van, amit el lehet mondani az évtizedről. Aztán rájöttünk, hogy ez még mindig csak egy töredék. Sok szeretettel küldjük a 90-es évek szerelmeseinek, és főleg azoknak, akik nem nézték a Kacsameséket, amikor...
Karácsonyi zenei posztjaink visszatérő, sőt, örökös vendége megérdemli, hogy végre kilépjen a fenyőünnep árnyéka alól. Zenei tehetsége alapján ugyanis vitathatatlan, hogy korszakunk egyik legjobb hangú énekesnőjével állunk szemben. A „Mörája-jelenség” a mai napig is szilárdan tartja magát és szedi áldozatait a romantikázni vágyók körében. Következzen tehát eheti tündérkénk részletesebb bemutatása.
Nem haladhatunk el szó nélkül a tegnap esti események mellett: bár ismét szegényebbek lettünk egy álommal, ezúton fejezzük minden tiszteletünket a remekül küzdő hokisainknak, akik valóban győzelmet érdemeltek volna… a mi szívünkben győztek is. A kliphez nincs túl sok hozzáfűznivalónk: lelkes szurkolóink 2 éve Svájcban mutatták meg, hogy kell egy csapatot tisztességesen buzdítani. A számhoz most csak annyit, hogy legyen ez amolyan ráhangolódás egy hamarosan megjelenő megaposzthoz. Végül pedig mindenkiben zúgjon legbelül: „Szép volt, fiúk!”
Ki ne emlékezne Bugs Bunny és a flúgos firkák, Michael Jordan és az NBA sztárjainak mókázására? Kosárőrülteknek kötelező darab volt akkoriban mind a film (a megszállottabbja többször látta), mind pedig a zene: utcai kosarazgatáshoz a legmenőbb betétdal volt ez még néhány rapszámmal megspékelve. Kosaras mezek helyett otthon, alkoholos filccel gyártott pólókkal, rajta a kedvenc játékos nevével, csapatjelképpel, és az elmaradhatatlan NBA logóval vetítő kissrácok pattogtatása, gettó hiányában a helyi lakótelep betondzsungelének pályáján – ugye mindenkinek ismerős a kép? „Zsákolj te is, csőrike!”
Valószínűleg ez is egy amolyan „homlokoncsapós” nóta lesz – akkoriban egy egész generáció német nyelvtudását alapozhatta meg a gyermekmondóka-szintű szövegvilággal, amelyet aztán Blümchennel fejlesztettünk tovább. „Ja-ja-ja, micsinálsz-hovamész” és hasonló szabadfordítású szófordulatok majd’ minden kisiskolás száját elhagyták akkoriban. A frissen támadó „gépzene” pedig egész gyorsan beférkőzött a tudatalattinkba: olyannyira, hogy eurodance-őrületünk csak fokozódott. Ezt pedig azóta sem tudjuk levetkőzni magunkról. 2 Unlimiteden túl és Blümchenen innen: a Mo-Do ezzel az egy számmal talált és süllyedt.
Figyelj, segítek lecserélni a hatvannégyeseteket. Lehet, hogy tök jókat lehet játszani rajta még mindig, de új irányba kell elmozdulni. Azt a pakkot most még akár 20-30-ért el tudjátok adni, annyiból be lehetne ruházni egy XT-be. Vincseszter nélkül persze, de meg lehet oldani anélkül is. Kell egy bootlemez, és amíg nincs vinyó, addig el lehet avval is lébecolni. Aztán majd szépen megveszegetitek hozzá a kiegészítőket, ahogy azt illik.
Végy egy panelsámán csillagászt meg néhány túlképzett, pszeudo-bölcsész muzsikust a lehető legváltozatosabb hangszerekkel, és szabadítsd rá az emberekre. A kutya majd elvonyítja éji dalában, hogy mi lett az eredménye. A Vágtázó Halottkémek az egyik legkomolyabb nevű magyar banda volt, melynek a koncertjein sokszor nem lehetett eldönteni, hogy még hangolnak, improvizálnak, netán már az első számot kezdik-e, mert valószínűleg ezek a fázisok legtöbbször egymásba folytak. Áradt a zenéjükből valami nyers erő, elementáris vadság, underground turánizmus és még ki tudja mi. Persze a zenekar kezdeti, illegális korszakában a jagellók miatt sokszor még azt sem lehetett tudni, hogy mikor és hol lesz a fellépés, aztán egyszer csak mégis beindult valami a legváratlanabb helyszíneken. Persze sok lepattant csavargó, meg beszipuzott punk megtermett patkánnyal a vállán azért jó időben volt jó helyen egészen addig, amíg fel nem oszlatták a rendezvényt „a zenekar és a közönség botrányos viselkedése miatt”. Egy nagyon karakteres, tehetséges együttes volt a VHK a maga idejében, melyet nyugaton jobb híján a punk kategóriába soroltak be, és a holland királynő őfőméltósága már akkor fogadta őket, amikor hazánkban csak egy nagyon szűk, elborult réteg tudta, hogy eszik-e vagy isszák ezt a „kurva jó de mittudoménmit”. Olyan dinamikus, összetett hangzású intergalaktikus, kozmikus, ezoterikus táltos-szeánszokat tudtak összehozni fénykorukban, hogy még józanul is mámorba ringatták vagy magukkal ragadták az embert. Grandpierre visításai és utánozhatatlan, furcsa hangjai, amiket kiadott magából, meg a formabontó, homályos dalszövegei, na, az már csak a hab volt a tortán. Most „Nagy ország magyarok”, vagy „nagyon fájnak a dolgok”? Mikor ezt a számot meghallottuk, újra aktualitást nyert a hun-magyar kontinuitás, a VHK ugyanis nem patetikus giccset csinált az ősmagyar témából, mint a nemzeti rock felejthető művelői. Lóhátra fel, íjat szegezz!
Kétszeresen is nosztalgiázhatunk a mai napon: lesznek, akiket a százötven évvel ezelőtt történt események hoznak majd lázba, ám legtöbbünk azokra az időkre fog visszagondolni, amikor még a bájos Annikát láthattuk a tévében képzeletbeli hitvese után sírni. Pechjére pont a kék uniformist adták rá a klip rendezői, így az eposz nem is végződhetne máshogy, csak tragédiával. A Rednex-jelenség üdítő színfoltja volt a szám, bizonyítván, hogy a techno- és eurodance-őrület zenitjén is lehetett sikert elérni egy romantikázós nótával is. Bár valljuk meg, mi fiúk, inkább Annikát zártuk emlékezetünkbe. Vele kapcsolatban mi mást is mondhatnánk: wish you were here…
„Azt mondja hallod, hangod túl kemény / Azt mondja halkan, ha a nap véget ér".” Csilingelő fülekkel és sajgó végtagokkal dúdolgattuk ezt anno ledzsalóban, hazafelé menet a VOLT fesztiválról. Persze annak is a sportcentrumos hőskorában, amikor még nem a Lővér kempingben ment a Sziget II. A Kárpát-medence zenei anyagát korszerűen újraértelmező Anima Sound System sokaknak volt tranzitállomás, egyfajta átnyergelés az alterból a tört ütemű elektronika, vagy a világzene irányába is. Az Anima egy jobb sorsra érdemes, ígéretes kezdemény volt, a Bartók-modell acid-es, dub-os néhol már a dárenbéz (persze szigorúan clownstep) felé kacsingató alpokaljai megvalósulása. Egyik legismertebb számukban, a ’68-ban még Bognár Szilvia népdalénekes hangját halljuk, a szigorú ínyenceknél csak ez az időszaka üti meg a mércét a bandának. Ám főleg mai produkciójukat látva már az is aranykornak számít utólag, mikor Juci, a tündibündi kapuvári szolfézs-tanárnéni pattogott, vezényelt a színpadon és szakmájába vágó módon énekeltette meg a közönséget. A Sziget nagyszínpad viszont nekik sem tett jót hosszú távon, rendesen elkurvultak, de ezt a számot mindig is szeretni fogjuk, még ha agyonremixelték is. ’68: Eper és vér, prágai tavasz, diáklázadások, egy erősen időszakos életérzés, szemléletmód kifejezője. Ebből a hippi-neohippi-fílingből ugyanis jó esetben az első gyerek megszületése vagy a munkába állás, rosszabb esetben egy jó kis elvonó, újraélesztés, vagy Daniel Cohn-Bendit életútjának és strasbourgi ámokfutásának ismeretében könnyen kinőhet, kiábrándulhat az ember. Akit ez sem tántorított el, az még negyven fölött is ott nyomja a tábortűz körül Ozorán az elektronikus, pszichedelikus békakuruttyolásra, jókora bipoláris zavarokkal.
Milyen zene is illene jobban ehhez a kellemes tavaszi napsütéshez, mint egy kis német eurodance – mégpedig a klasszikusabb tingli-tangli, full-happiness fajtából. A Fun Factoryt már nem kell bemutatni, ahogyan ezt a szerzeményüket sem: a fiúk-lányok hozták a formájukat, és elképesztő endorfin-többlettel fűszerezték meg az amúgy sem a borús hétköznapokról szóló számaikat. Ezúttal tehát használja mindenki a saját emlékezőtehetségét, és adja hozzá a legszebb ’90-es élményeit, amikor ez a dal tényleg a mindennapjaink részét képezte. Most itt az idő, hogy a napsütéssel együtt ezt is legalább napi szinten és korlátlan mennyiségben adagoljuk magunkba.