Bizonyos férfiak a bajszukban hordják az erejüket. Valószínűleg nem csak a bajusz miatt, de ugyanezek a férfiak egyúttal rendszerint elég menő arcok. A ’80-’90-es évek generációjának (nekünk) hála az égnek több ilyen is kijutott, és bizony hatalmas szerencsének könyvelhetjük el, hogy korszakunkban nem Craig David volt a férfietalon. A bajuszkirályok dobogójának csúcsán természetesen Tom Selleck vigyorog combközépig érő rövidnadrágban, a második fokáról Freddie Mercury énekelteti a közönséget, Nigel Mansell, a Forma1 házi bajuszkirálya pedig ugyan már jópár éve levágatta, harmadik helye mégis megkérdőjelezhetetlen.
Ha naptári szempontból nézzük a dolgokat, akkor Mansell valójában csak érintőlegesen tette tiszteletét a 90-es években, ránk viszont jellemző, hogy nem naptári, hanem szigorúan érzelmi megfontolások alapján vezetjük ezt a blogot, így pedig a jó öreg Nigelnek bizony bérelt helye van a hasábjainkon. Amiről mi még nem nagyon értesülhettünk elsőkézből, hogy 1980-ban érkezett meg az égett gumiszaggal keveredő benzingőz legfelső osztályába. Pályafutásának döntő részét a Forma1 talán legnagyobb hőskorában, a ’80-as években töltötte olyan nevek társaságában, mint Lauda, Piquet, Prost és Senna. Erre továbbra sem emlékezhetünk, de a teljesség kedvéért megemlítjük, hogy az első éveit egy Lotus volánja mögött a középmezőnyben töltötte. Ezalatt bajuszdobogónkhoz hasonlóan itt is felállhatott párszor a harmadik fokra. Végül 1985-ben elérkezett a Williamshez igazolás ideje, Mansell pedig a sárga-kék kocsival befurakodta magát a nagyok közé, ahol azóta is számon tartjuk. Szegényt kísérte a balszerencse, kétszer is világbajnoki második lett. 1987-ben hiába nyert 6 futamot – többet, mint az első Piquet és a harmadik Senna együttvéve –, így is csak az összetett ezüstre ért oda. Az autóversenyzés legnagyobb igazságtalansága lett volna, ha sosem jön össze neki.
A ’90-es évek generációja számára két nagy korosztályi választópont létezik. Az első, hogy olyan lányokkal és fiúkkal barátkozunk, akik egy percet sem éltek a szocializmus langymeleg dagonyájában. A második, hogy olyan lányokat méregetünk szakértői szemmel, akik már a posztsenna időszak szülöttei, és a brazil bajnok legfeljebb annyit jelent nekik, mint számunkra Gilles Villeneuve. A két választópont közti időszakkal pedig megérkezünk oda, ahol helyrebillent az igazság, és Nigel Mansell világbajnok lett. Előtte azonban begyűjtött egy újabb összetett második helyezést, ezúttal Senna mögött. A kiélezett harcot olyan felemelő pillanatok tették igazi nagyságok küzdelmévé, mint amikor Senna benzinje kifogyott az utolsó körben, a győztes Mansell pedig a levezető körében bebuszozta Ayrtont a boxutcába. A pályamunkás próbálta megakadályozni, hiszen a szabály az szabály. Csakhogy esélye sem volt, hiszen a menőség az meg menőség. Végül aztán 1992-ben csak összejött a megérdemelt siker Mansellnek. Egész évben félelmetesen gyors volt, igazán emlékezetes a hazai pályás győzelme Silverstone-ban. Olyasmi benyomást keltett, mint Amundsen a déli sarkon: tájkép egyetlen versenyzővel az élen, mindenki más messze lemaradva. Mansellt nem lehetett úgy kamerázni, hogy más autó is a képre kerüljön, lényegében rommá vert mindenkit, akárcsak a teljes évad során, és már a Hungaroringen bebiztosította a végső győzelmét.
Csakhogy a Williams már év közben letárgyalta, hogy a pihenő Prost hozzájuk tér vissza a következő szezonra. Mansell pedig nem akarta bevállalni a másodhegedűs szerepét, ezért előbb teljesíthetetlen feltételeket szabott, majd ezek nem teljesülése után odébbállt a IndyCar sorozatba. Itt egyből megnyerte a bajnokságot, az Indianapolis 500 versenyen pedig 40 éves fejjel a legjobb újonc lett. Alain Prost végleges visszavonulása és Senna tragikus halála után az F1-nek akkora szüksége volt egy aktív világbajnokra, mint soha azelőtt, hiszen egy sem maradt. Mansell visszatért, habár maradandót már nem tudott alkotni – talán már nem is érezte magát annyira jól a régi arcok nélkül a fiatalok közt. Rövid McLarenes és Jordanes próbálkozások után befejezte az aktív versenyzést. A nagy generációból utolsóként vonult vissza, és ezek a nevek nélkül valahogy nem képes ugyanazt jelenteni a Forma1, mint velük.
Aztán sokáig nem hallottunk felőle, 2005-ben, a Grand Prix Mastersen viszont akkorát meccselt a pályákon egymást éppen elkerülő Fittipaldi-Mansell páros a győzelemért, hogy sokan már a karfán ültünk a végére. A győzelmet kevés előnnyel, ám mégis meggyőző profizmussal a brit húzta be, mi pedig meg voltunk elégedve, hogy a legenda még mindig él. Kár, hogy a bajuszát levágta.