HTML

90

A 90-es évek sose érnek véget! Hubba-Bubba rágó? Prehistoric 2? Családi mozidélután a Disneyvel? Ugrin Emese? Hasbro? Talapa János? Tépőzáras védőszövet a BMX vázon? Mindez egy helyen! Zene, sport, számítógép, tévé, mozi, politika, közérzet, mindennapok, szigorúan szubjektíven.

90-es évek a Facebook-on

Ennyien olvastok

Friss hozzászólások

Kapcsolat

Ha valami ötleted, vagy észrevételed van akkor ide írj: 90esblog@gmail.com

Foci VB 1990 - Olaszország (rájátszás)

2010.08.27. 17:00 :: 90es blog

Mostanra talán kipihentétek a csoportkör borzalmasan unalmas meccseit, így következhet néhány hasonló a rájátszásból is. Meg persze lesz itt pár jó meccs is, és az izgalomra sem lesz panasz. Remélhetőleg senki sem felejtette el, hogy számos válogatott kieséséért szorítunk elszántan! Folytatódik a foci VB Olaszországban, a védők már készen állnak.

A nyolcaddöntő a vb azon része, amely még hírből sem ismeri az igazságot. A negyeddöntőben nagyjából már le szoktak tisztulni a dolgok, a 16 között viszont ugyanúgy elbuknak néha váratlanul a nagyok, mint a csoportkörben, és még inkább ugyanúgy tudnak teljesen érdemtelenül továbbsunnyogni mindenféle alávaló csapatok, és csak később eszmélünk, hogy mi a búbánatot keresnek ezek a világ nyolc legjobb csapata között.

Az első ilyen csapat – noha egyáltalán nem érdemtelenül került oda – akkora meglepetést váltott ki, mint addig nagyon kevesen. Nem csak mi, közép-kelet-európai kisfiúk nem tudtunk arról, hogy Afrikában is létezik foci, de ugyanígy voltak ezzel szalonrasszizmusban szocializálódott nyugat-európai értelmiségiek is. Kamerun az első döbbenetet Argentína megverésével okozta, végül történelmet írt azzal, hogy a fekete kontinensről elsőként negyeddöntőig jutott. A nyolcaddöntőben a korábban a németekkel és a jugókkal is partiban lévő Kolumbiát csapták ki hosszabbítással és az élete formáját játszó Roger Millával. Úgy tűnik, Kolumbiában gyűjtötték a rendhagyó alakokat, mert nem volt nekik elég Valderrama. Itt ismerhettük meg ugyanis René Higuitát, aki ha nem focira adja a fejét, nyugodtan lehetne a Metallica gitárosa is. Valósággal halmozta a kapusra nem jellemző tulajdonságokat: gólokat lőtt tizenegyesből és szabadrúgásból, a kapujából messze kimozdulva mezőnyjátékosnak tettette magát, vagy éppen skorpiórúgással hárított lövést. A különc Higuita éppen ma 44 éves, úgyhogy ennek örömére meg is nézzük, hogyan zárult söprögető karrierje Kamerun továbbjuttatásával.
Costa Rica nyílt játéka és technikás villanásai már nem voltak elegendők az Európa élmezőnyébe tartozó csehszlovákok ellen, és a közép-amerikaiak elbukták a fejpárbajt. A sokkal fegyelmezettebb csehek ezt a meccset is meggyőző gólaránnyal hozták, csak Skuhravý bundesligahajának ofinájáról háromszor pattant be a labda. Costa Rica az elsőt még ki tudta egyenlíteni egy szintén fejesgóllal, de a többi már válasz nélkül maradt, nem is beszélve Kubík tanári szabadrúgásgóljáról. Hiába volt a torna egyik leggólgazdagabb meccse, az ezután következő argentin-brazil valahogy mégis sokkal jobban érdekelt mindenkit. Maradona lényegében egymaga meccselt az örök ellenféllel. Legtöbbször négyen is fogták faragták, amire szükség is volt, mert szüntelen feszegette a szólókat. Ezen a meccsen gyakorlatilag mindent ő csinált, sárgultak-pirultak körülötte a brazilok, ráadásul az ivarszerveinek nem csak a kokainnal, de még Mauro Galvao könyökével is meg kellett küzdeniük. Végül csak megrúgatta Caniggiával a győztes gólt egy olyan helyzetben, amikor a passz után megint négy sárgamezes széledt szét Maradona aurájából. A szolid góltermés ellenére megérdemelt argentin siker született, a brazilok pedig már 20 éve nem nyertek.
Hollandia, Európa legjobbja ezen a vébén eddig semmit sem mutatott a kínlódáson kívül. A nyolcaddöntőben aztán kitettek magukért. Az 1974-es elvesztett VB-döntő óta igazán tüzes a holland-német fociviszály, amely leginkább arra épül, hogy a hollandok maguk is szeretnék elhinni, hogy ők nem németek. Ez a csapat – mondjon bárki bármit – természetesen nincs elátkozva, egyszerűen csak született vesztes. Általában az egyik legszebb focit játsszák, viszont éles helyzetben mindig összeroskadnak. A csoportban szenvedtek, a németek ellen felszívták magukat, de maradandót itt sem tudtak alkotni, már ami a játékot és az eredményt illeti. A jó iramú meccs legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor Rijkaard egy rossz ütemű belépő után kínálta meg Völler anyót egy köpettel, amit az a sárgalap felvillanása után sem tudott „lenyelni”, így a szabadrúgás elvégzése után következett a második felvonás, hasonló felállásban. Mivel a játékvezető fejenként kettőnél több sárgát egy meccsen már nem tud kiosztani, a párviadal szereplői igen korán mehettek zuhanyozni, hogy aztán a percről percre ellenszenvesebb Rijkaard lefelé menet egy harmadik csulát is megeresszen Rudi bongyorába. A jó öreg Frank biztos sokat gondolt ezekre a csodás pillanatokra, miközben a döntő utáni német csapatképet nézegette. Miközben azonban a köpködésre figyeltünk, Klinsi akkorát játszott, mint nem sokszor, a németek pedig végül erősebb tartásuknak, jobb játékuknak és nem utolsósorban több góljuknak köszönhetően teljesen megérdemelten jutottak tovább. A hollandokon pedig az undorító műesésért az utolsó percekben megítélt tizenegyes sem segített.
A focitörténelmük csúcsát élő románok szerencsétlenségükre a 10 emberrel bekkelő írekbe futottak bele, akik végül büntetőpárbajban nyertek egy olyan 0-0-ás meccsen, amivel embereket lehetett volna kínozni. A kiesés legnagyobb vesztese egyértelműen Jenei Imre, a szövetségi kapitány lett, akit a kiesés után menesztettek, lehetőséget adva ezzel az MLSZ-nek, hogy a magyar válogatott élére szerezze meg edzőnek. Márpedig semmi sem tudja jobban rombolni egy edző renoméját, minthogy magyar válogatott edző lesz a 90-es évek elején. Jenei karrierje így végleg lejtőre is került ezzel a kinevezéssel. A románokkal ellentétben az uruguayiak nem a futballtörténelmük legszebb lapjait írták éppen. Hajszállal mentek tovább a csoportból, és a nyolcaddöntőben továbbra is ugyanazt nyújtották, amit egy középcsapat. Semmi érdemlegeset. A jó csapatok ellen képtelenek voltak nagy dolgokra, és 2:0-ra kaptak ki az 1:0-ra hajtó olaszoktól. Pontosan olyan eredményt értek el a VB-n amire rászolgáltak, ugyanazzal az Oscar Tabarezzel, aki talán ér még el velük majd egyszer ennél a nyolcaddöntőnél szebbet is. Toto Schillaci, a győztes találatok királya pedig folytatta a gólgyártást…

A spanyolokat bátran nevezhetjük az Ibériai-fsz. hollandjainak, hiszen szinte az összes világbajnokságnak úgy vágnak neki, hogy messzire juthatnak, végül nem egyszer csúfos bukás lett a vége. Ez itt nem csúfos bukás volt, hiszen a csoportból azért továbbmentek, de összeakadtak azzal a még éppen egyben lévő Jugoszláviával, amelyik a korszak egyik kiszámíthatatlan, ám mindenképpen igencsak erős csapata volt. Erő tekintetében persze a hispánok sem panaszkodhattak, ráadásul a játék sem volt csúnya, de a plávik legalább egy Sztojkoviccsal jobbak voltak.

Sajnos az angolok kiesése nem jött össze, pedig az elejétől fogva megérdemelték volna. A belgák utoljára számítottak tényezőnek egy nagy tornán, ráadásul az angoloknál klasszisokkal különb játékot mutattak be. Na de ez sem volt elég az itt most nem részletezendő angol történelmi mázli ellen. Legyen elég annyi, hogy Anglia kísértetiesen hasonló képességekkel és szerencsével lett itt előbb negyed-, majd elődöntős, mint amilyenekkel világhatalommá vált a 19. században. Plattnek a hosszabbítás utolsó percében sikerült bevennie Preud’homme kapuját, és ezzel az angolok teljesítménye valahol ott szerepel a sportág nagykönyvében, ahol a görögök 2004-es EB-győzelme. Mi még jópár évig gondolkodás nélkül vágtuk rá Scifo nevét, ha kiemelkedő belga focistát kellett mondani a rögtönzött focikvízben a két tanítási óra közötti szünetben. A nagy generáció azonban kiöregedett, és ma már tényleg gondban lennénk, ha meghatározó belga játékost kéne megneveznünk.

A negyeddöntők kezdetével aztán felöltötte igazi arcát a világbajnokság. Kevés gól, sok sárga és piros lap, még több szenvedés. Az elsővel még nem is lett volna gond, hiszen a jugoszláv-argentin meccsen két jó csapat találkozott. Jószerével dél-amerikai fölénnyel telt az esemény, ami nem meglepő annak fényében, hogy Sztojkovicsék csak az első félórában voltak tizenegyen a pályán. Sőt, ennek fényében kiugró teljesítmény, hogy hozták a 0:0-át a hosszabbítás után is. A tizenegyespárbajban aztán Sztojkovics és Maradona is hibáztak, de végül Dezotti büntetőjével 3:2-re nyertek az argentinok. A győzelem azonban nem a magához képest halovány Dundiego, de még csak nem is a büntetőket belövő Serrizuela vagy Burruchaga érdeme. Aki ezt kiharcolta, az Sergio Goycochea, aki számára ekkor kezdődött csak igazán a VB. A tizenegyesölő megkezdte a gyilkolást. A jugoszlávokkal ezután minden VB-n/EB-n legalább kétszeresen találkoztunk, még ha a zászlóikat gyakran össze is kevertük. A nap másik mérkőzésétől előre félhetett mindenki, és a félelmek be is igazolódtak. A meccsek megnyerésén kívül az égvilágon semmit sem csináló házigazdák azok az írek ellen játszottak, akikről nemhogy a negyeddöntős szereplést nem értettük, de már azt sem, hogy a csoportkörből miért, hogyan és minek jutottak tovább. A mérkőzés eme nagyszerű kilátások fényében egy gyengécske 1:0-át hozott, a gólt pedig ki más lőtte volna, mint Salvatore Schillaci! Nem volt egy fociünnep, de nem bántuk, hogy megszabadultunk egy újabb szigetországi borzalomtól. Másnap ez eleddig impozáns szereplést mutató németek a szintén pazar gólaránnyal idáig jutó Csehszlovákia ellen léptek tovább. Nagyon óvatos volt mindkét csapat, ami – ahogy az lenni szokott – a minőség rovására ment. A németek kis fölénye Matthäus tizenegyesgóljával domborodott ki, és ezután nem lehet állítani, hogy Lotharék beleszakadtak volna a munkába. Tartották az 1:0-át, és kontráztak, amikor lehetett. A későbbi győztes talán leggyengébb meccse volt ez, de a teljesítmény elegendőnek bizonyult a Moravčík kiállításával emberhátrányba kerülő csehszlovákok ellen. Ez a kudarc és az élősködő Szlovákia lerázása végül, egy 6 éves mélyrepüléshez vezetett a cseh fociban és emiatt lehetett akkora meglepetés az angliai sikerük. Ezután már mindössze az maradt kérdés, hogy az ősellenség Anglia, vagy Afrika megszelídíthetetlen oroszlánjai kerülnek Beckenbauer csapatának útjába. És ez bizony sokáig kérdés is maradt, hiszen a rendes játékidőben nem bírtak el egymással ők ketten. Kamerun 7 perccel a vége előtt még vezetett, ám ekkor az angolok ismét előhúzták az aduászt: szerencséjük lett. A szerencse ezúttal a spori képében jelent meg, aki nem fukarkodott irányukban a büntetőkkel sem a meccs végén, sem a hosszabbításban, előkelő helyre hozva fel ezzel Linekert a góllövőlistán. Így végül a 12 fővel játszó Anglia kínkeservesen csak legyűrte Kamerunt, amelyre a sors igazságossága folytán sokkal többet és szívesebben emlékeznek, mint az őt kiejtő királynő kedvenceire. Amint a felvétel végén is látszik, a mexikói sporttárs nagyon komolyan vette a hivatását.
Az első elődöntőben a címvédő Argentína, és a házigazda, valamint eggyel korábban győztes Olaszország jött össze. Egyiküket sem lehetett az addigiak alapján szemet gyönyörködtető játékkal vádolni, de az olaszok az elődöntőig még gólt sem kaptak, és katanaccsó ide vagy oda, egyértelműen hozták a meccseiket. Azt is tudhatjuk, hogy egy 1:0-s olasz győzelem korántsem jelenti azt, hogy az ellenfélnek akár szemernyi esélye lett volna. Ezenkívül az argentinok bukdácsolása is inkább a hazaiak felé billentette a mérleget. Az olaszok neki is ugrottak az ellenfélnek, hiszen mi lehetne nagyobb öröm, mint egy korai gól után megölni minden építő szándékot, amivel előrukkol az ellenfél. Schillaci – ki más – már a 17. percben belőtte azt a gólt, ami bárki ellen győztes lehetett volna. Az argentinok viszont feljöttek a második félidőre, és ki tudtak egyenlíteni. A két csapat végül annak ellenére sem bírt el egymással, hogy az olaszok kaptak egy ajándék emberelőnyt, ami a házigazda jogán járt nekik. Következhettek a büntetők. Olaszországban még ekkor sem tudta elképzelni senki, hogy ne ők nyernék a vébét, Goycochea viszont nyilván fellélegzett a hosszabbítást lezáró sípszó után. Baggioról ma már keveseknek jut eszébe belőtt tizenegyes, viszont ekkor nem volt gondja a sajátjával. Donadoni és Serena lövését viszont megfogta Goycochea, Maradona viszont ezúttal már nem hibázott, és így a házigazdának a bronzmeccs maradt vigasztalásul.
Németország és Anglia elődöntője valódi fociünnepre sikeredett. A két ország a hagyományokhoz híven remek kis állóháborút valósított meg, és bakik nélkül gólok sem nagyon estek volna. Brehme lövése hihetetlen mázlival pattant fel Parkeren, és Shilton mögé hullott a hálóba. Talán ez szülte meg Gary Linekerben a közismert felismerését, de valószínűleg inkább az szakított mély sebet az angol lelkén, hogy végre egyszer nem nekik volt ordas szerencséjük. Ez a torna viszont büntetőpárbajok nélkül egy lyukas garast sem ért volna. Ezért jönnie kellett az egyenlítésnek, amit Jürgen Kohler remek gólpasszából Lineker abszolvált. A meccs főszereplője azonban kétségkívül Paul Gascoigne volt. Eleve oldalt felnyírt frizurával jelent meg, ami jól kiemelte előnytelen, angolos arcát, és sokkal inkább emlékeztetett egy szesztől vörös angol huligánra, mint egy szesztől vörös angol focistára. A tőle megszokott aljas arckifejezéssel, és akkora vehemenciával csapta el Bertholdot, hogy a német tartósan leköltözött a fűbe. Gazza persze aggódott, hogy megkapja a második sárgáját, ami miatt ki kell hagynia a döntőt (más kérdés, hogy így is kihagyta szegény), és azonnal győzködni kezdte kollégáját, hogy nem is fáj az annyira, és ideje lenne felkelni. A sárga begyűjtése után teljesen begőzölt, még a csapattársa is figyelmeztette a bírót, hogy jobb lesz vigyázni ezzel a szerencsétlennel. Gascoigne láthatóan a lelki összeomlás szélén egyensúlyozott, akár még meg is sajnálhatta valaki, ha nem tudta, hogy miféle baromról van szó. A hosszabbítás kivédekezése után már nem is volt más hátra, minthogy Pearce és Waddle tizenegyese parlagon maradjon, a németek pedig a döntőbe libbenjenek.
A 3. helyért a szokásoknak megfelelően sokkal felszabadultabb meccset vívott az elődöntők két vesztese. Az olaszok domináltak, ahogy az várható is volt, Shilton „ügyeskedése” és Baggio pimasz csele után az előnyt is megszerezték. Ezután eléggé kinyílt a meccs, Platt – természetesen fejjel – egyenlített, majd Toto Schillaci fűzte össze Parker lábait, hogy aztán amaz elpöccintse az övét. A tizenegyest a sértett lőtte be, s ezzel gólkirály lett. Már az is belefért, hogy Berti egyébként nagyon szép fejesgólját érvénytelenítse a bíró a legvégén, az olaszok csak befutottak a dobogóra. Azért a bronz is szépen csillog. Végül elérkeztünk tehát ahhoz a naphoz, amely elvileg minden VB csúcsmeccsét kellene, hogy hozza, de valahogy sohasem, vagy legalábbis nagyon ritkán jön össze. Az 1990-es VB-döntő is pontosan ebbe a sorba illeszkedett, olyannyira, hogy a laposnál is laposabbra sikerült. Valószínűleg meg sem emlékeznénk róla, ha ezt nem egy nagy torna zárómérkőzéseként tartanánk számon, vagy ha éppen nem ez lett volna némely szerzők első összefüggő futball-emléke – éppen emiatt jó néhány momentum azért elég élénken él az emlékezetünkben. A kezdő összeállításokban nem volt meglepetés, mindkét válogatott a legerősebb felállásában eshetett neki a másiknak. Az előtörténethez azonban hozzátartozik, hogy amíg az NSZK-t mindenki a kezdetektől a döntőbe várta, addig Argentína nem kis meglepetésre vergődött el idáig – letudva két büntetőpárbajt is. A döntőn minden a VB-n korábban látottaknak megfelelően alakult. Ha diplomatikusak akarunk lenni, akkor a küzdelem dominált a szép játék helyett, de hétköznapian fogalmazva még kisiskolásként sem kellett összepisilni magunkat az izgalomtól: a németek kivártak és támadgattak, az argentinok aprítottak. Nagyjából ez zajlott sok-sok percen át, aztán a gauchóknak az egész VB alatt felépített favágómunkája meghozta az eredményét: Monzon mindössze 20 percet töltött a pályán, miután a félidőben cserélték be, egy rosszütemű belépője után Klinsi olyan elánnal fejelte meg az anyaföldet, hogy azt hittük, tényleg ottmarad. Kiállítás lett a dolog vége, a németek pedig végleg mezőnyfölénybe kerültek. Ez hamarosan gyümölcsözőnek bizonyult: nyilván a hely szelleme tette, de Völler amolyan olasz módra zuhant egy látványosat a tizenhatoson belül. Az ajándék tizenegyest Brehme a tőle megszokott határozottsággal értékesítette, a hátralelő 5 percben pedig már csak egy újabb kiállításra futotta az argentinok erejéből. A sors tehát igazságot szolgáltatott: egybehangzó vélemények szerint a németek teljesen megérdemelten lettek világbajnokok – ilyen menő mezben lehetett egyáltalán veszíteni? Az argentinok részéről pedig Maradona síró tekintete örökre bennünk él. Az valóban felbecsülhetetlen.

haromt, Gudea enszi, Papi83


9 komment

Címkék: világbajnokság foci vb world cup 90 italia 90

A bejegyzés trackback címe:

http://90es.blog.hu/api/trackback/id/tr592251905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Mitya Ivanov 2010.09.02. 09:49:20

fura hogy ehhez nem szólt hozzá senki........

én egy akkor már csak volt keletnémet városban töltöttem a nyarat, és annyira ellenszenvesek voltak nekem a megnőtt arcú pszeudonáci kis gyökér rasszista északnémet majmok, hogy a szintén ott nyaraló lengyel gyerekekkel együtt gyűlöltuk a németeket, pedig 10 évesként 86-ban még nekik szurkoltam.

Gudea enszi · http://gyuloltellensegeink.blog.hu 2010.09.07. 00:57:53

@Mitya Ivanov:
Hidd el, h az angolok szurkolói sem voltak különbek az elődöntőig! Ők mindenkor remekül kiegészítik egymást az angol válogatottal...

==T== 2010.10.12. 22:15:00

Nagyon komoly volt az a német mez, imádtam. Ez volt az első vb, amit végignéztem.

Walmer 2011.03.28. 11:29:37

Olvastam már sok elemzést a '90-es vébéről, de ekkora szarral még soha nem találkoztam.
Olyan mázlival nyertek az angolok, mint amilyennel kiépítették a világbirodalmat???????? Mi a fasz van???
Ti lehet, hogy 90-ben a suliban a tízórai szünetben két bláz között a fiúvécében Scifóra vertétek ki egymásnak, de ettől Enzo nem volt több, mint egy ügyes futballista, akinek volt 3 jó szezonja.
Gascoigne-nal meg nemtom mi bajotok van. egyáltalán nem volt sem bunkó, sem sportszerűtlen ezen a vébén, ahogy az angol válogatott egyetlen játékosa sem. Kamerunnal pedig már akkor is a fociidióták, meg az "énnemvagyokrasszistamertafrikaicsapatnakszurkolok" szánalomhegyek szimpatizáltak, aiknek azóta sem esett le, hogy a raszizmusnak semmi köze ahhoz, hogy az ember melyik csapatnak szurkol. nekem speciel okádhatnékom volt Millától, makanakitól, ekekétől,meg az összes többi kameruni faszagyerektől, ugyanakkor rajongtam JohnBarnesért, Parkerért, de Viv andersonért, vagy éppen Ian Wrightért is.

Írjátok újra a postot, vagy töröljétek a francba, mert ez így ultragáz.

Kurtz ezredes · http://gyuloltellensegeink.blog.hu 2011.03.28. 11:52:36

@Walmer:
Szerencsére a szákkerhez nem értek, de a brit birodalomépítésről tudok pár érdekes dolgot.
Ha jól emlékszem ez az a nép, amelynek katonáit kizárólag szociopata vadállatok vezették, akiknek két világháborút sikerült megnyerni, győztes csata nélkül, omh.clans.hu/fegyverek/sten-1.jpg
ilyen, géppisztolynak füllentett biciklipumpákkal mancsaikban. Legnagyobb szárazföldi sikerük az volt, amikor a saját aknáik felszedése közben kétszer annyi (természetesen amerikai) tankot sikerült elveszítsenek, mint amennyivel a németek egyáltalán rendelkeztek. Csak úgy mellesleg még egy német csodacsatahajót is sikerült elsüllyesszenek egy csapat szárnyas varrógéppel. Ez a kibaszott mázlista társaság semmire nem jó, az emberiség egyik leglátványosabb zsákutcája, mégis nemcsak hogy életben maradtak, de valami érthetetlen szerencse folytán még nyernek is. Ha egy kis igazság lenne a földön, már rég nem léteznének. Minden tisztességes ember megveti és gyűlöli a briteket, tulajdonképpen még a britek is.

balra 2011.03.28. 12:30:11

Van egy olyan érzésem, hogy Walmer angol-drukker. De ez csak tipp.

Walmer 2011.03.30. 11:45:08

@Kurtz ezredes: Hogy egy klasszikust idézzek:
Önnek nagyobb szüksége van egy dugásra, mint bárkinek a világtörténelemben.

a brit birodalomépítésről meg csak annyit, hogy ez a balfasz társaság egy kalapszarnyi szigetről az ismert világ 3-át uralta a XIX. sz-ban, megnyert két vh-t, elindította az ipari forradalmat, a nyelvük pedig olyanná vát mára, mint anno volt a latin. Mázlista szar alakok, valóban, de akkor milyenek a többiek hombre? Az idióta németek, akik képesek voltak olyan végtelenül hülyék lenni, hogy egy bukott vh után bebukjanak egy másodikat is. a franciák, akikről talán jobb nem is beszélni, olyan szinten balfaszkodták végig az utóbbi 200 évet, esetleg mi, magyarok, akik Nagy lajos alatt voltunk a csúcson?

Látod, ilyen baromságokat én is tudok. nem egy nagy szám.

Viszont a kameruni meccsen mindkét 11-es jogos volt.

Kurtz ezredes · http://gyuloltellensegeink.blog.hu 2011.03.30. 13:24:01

@Walmer:
Igen, a németek meg a franciák se valami nagy számok, de az angolokhoz képest van legalább néhány becsülendő tulajdonságuk. Magyarként ezekért a népekért, és hát különösen a focijukért rajongani pedig érthetetlen és beteges dolog. Teljesen érthetetlen miért tapsikol valaki magyar létére Dobó helyett Drake-nek, Görgey helyett Wellingtonnak, vagy Puskás helyett Wayne Rooneynak. Ha rajongásról van szó, sajnos kénytelen leszel beérni a saját hazáddal, ezeket a kényszerű homoszexualitás fekete, savanyú, fűrészporízű kenyerét evő, modoros, agresszív, alkoholista angol suttyókat pedig jobb, ha minél előbb lehúzod a vécén.

Modor Tibi · http://modoros.blog.hu 2011.03.30. 20:01:48

@Walmer: igenis. Most gyorsan újraírom, még egy órácskát kérünk szépen. Utána, ha mégsem tetszik, törülni fogom.

Üdv:
a Szerkesztőség.