Következő posztunkban ismét a sporttörténelem jeles momentumait idézzük fel. Számomra a ’90-es évek legemlékezetesebb NBA meccseit a ’97-98-as nagydöntő jelentette – noha egyetlen percét sem láttam élőben. Kinek-kinek máshogy vonult be az emlékezetébe: a Chicago Bulls mesterhármasa, vagy a Utah Jazz páratlan menetelése.
Mielőtt magáról a döntőről írnék, essen néhány szó arról, hogyan is láttuk gyerekként az NBA-t annak idején. Mint megrögzött kosárbarát, számomra természetes volt az iskolai kosáredzések után adózni egy kicsit az igazi nagyoknak is. Kezdtem ezt egy pár szándékosan emlékezetessé tett meccsel a 286-osomon, ahol az NBA ’89 nevű csodálatos játékkal (erről bővebben lesz még szó) szórakozva ismertem meg még néhány aktív sztárt. Szép lassan a figyelmem egy igazán páratlan páros felé irányult, akik mormonváros csapatában a liga emblematikus figuráivá nőtték ki magukat. De erről kicsit később.
Talán nem csak a kosárkedvelők körében terjedtek el akkoriban az oly divatossá vált kosárkártyák sem. Volt többféle verzió: statisztikás, arcképes, újoncos, dedikált, hologramos… Ez utóbbiaknak volt a legnagyobb respektje, főleg ha azokon minden idők legnagyobb kosárlabdázója öltögette a nyelvét. Igen, kitaláltátok: Michael Jordanről van szó. Meccseket anno még a ritkábbnál is ritkábban láthattunk: sporttévé még nem létezvén, az amerikai csatornák pedig még annyira sem voltak a látóhatáron (legalábbis vidéken), az már egész estés ünnepnek számított, ha szeretett Jenő bácsink (nyugodjék békében) néhanapján a TeleSport műsorára tűzött egy már több hete lejátszott rangadót a tengerentúlról. Ezúton is köszönet érte. Hála ezeknek, valamint a nyomtatott sajtónak kaphattunk lassan már naprakésznek mondható információkat arról, hogy mely csapatok utottak be a rájátszásba, vagy éppen kinek van a legjobb meccsenkénti pontátlaga. A kártyák pedig csak gyűltek a gyűjteményünkben: a burzsujok nem átallottak olykor több tucat (megjegyzem sokszor igazán jó nevű) játékost ajánlani egy említett hologramos kosárfenoménért cserébe. De még egy dologra jó volt a napi szinten folyó csere-bere: lassacskán megtanultuk a csapatok új, ’90-es évekbeli logóit is: alkoholos filccel rajzoltuk a őket fehér pólóra, a hátára pedig példaképünk neve és mezszáma került fel. Több kedvencem közül azonban volt egy legeslegnagyobb kedvenc, akivel több pólót is ékesítettem: John Stocktonnak hívták.
A semmi közepén emelt milliós város, Salt Lake City vidám lakói valószínűleg nemigen remélték, hogy lesz egy csapatuk, amely komolyan esélyes arra, hogy letaszítsa trónjáról a ’90-es évek örökös bajnokát, a Chicago Bulls-t. Utólag már bevallhatom: a csapat iránti szimpátiámat csak erősítette a vágy, hogy az évek óta zsinórban csak győzni tudó bikákat valaki végre veszíteni is megtanítsa. Hát kik is lehettek volna erre alkalmasabbak, mint az említett számítógépes játék hős párosa: John Stockton és Karl Malone?
Tegyük hozzá rögtön: a siker egyáltalán nem érte váratlanul a Jazz-t. A két sztárjátékoson kívül a kiegészítő emberek is kivették a részüket a jó teljesítményből – gondolnék itt elsősorban Bryon Russelre és Jeff Hornacekre. A csapat története legjobb alapszakaszát tudhatta maga mögött, 62-20-as mérleggel, önbizalomtól duzzadva menetelt a nagydöntőig: öt meccsen búcsúztatták a veteránokkal felálló Houstont, majd az akkoriban már az „ikertornyokat” is a soraiban tudó San Antoniót, végül pedig a Shaq-kel, Eddie Jones-szal, valamint Kobe-val felálló Lakerst söpörték ki 4-0-lal.
Némileg nehezebben jutottak el a nagydöntőig Jordanék. Pippen a szezon első 35 meccsét volt kénytelen kihagyni, ám akkor kiválóan pótolta őt Toni Kukoc. A lepattanókat a Féreg szállította, Harper és Kerr is fontos hármasokat szerzett, Mike pedig vérbeli vezérként szintén 62-20-as alapszakaszhoz segítette csapatát. A rájátszásban is simán indult minden: a Charlotte és a New Jersey hagyományosan könnyű prédának számít a rájátszásban; a Reggie Millerrel felálló Indiana viszont nem adta olcsón a bőrét, és hét mérkőzésre volt szükség legyűrni őket. Így érkeztünk el a nagydöntőkig.
Puskás Öcsiékig kell visszamenni az időben, ha éreztetni akarom, mit jelent a rádiót figyelve izgulni egy csapatért. Bár semmilyen kötődésem nincs Utah államhoz, Salt Lake Cityhez meg mondjuk még úgyse, mégis nagyon szorítottam Stocktonéknak. Úgy tűnt, ez a csapat történelmet írhat, és még egy év maradásra bírhatja Air Jordant. A sorozat azonban nem éppen ideálisan alakult a számukra. Nagyon nem. Az első két meccs ugyan viszonylag egyenlő erők küzdelmét sejtetve igazán szorosra sikerült, ám a harmadikon 98-54-re húzták el a Jazz nótáját. Ez azóta is az egy meccsen szerzett legkevesebb pont, amióta a 24 másodperces támadóidő létezik. Nagy igyekezet ide vagy oda, a 4. meccset is a Bulls nyerte, bár ezúttal csak 4 ponttal. A sorozat állása ekkor 3-1 volt a keletieknek, innen pedig ugyebár példa nélküli, hogy egy csapat fordítani tudjon. A Utah-nak azonban majdnem sikerült sporttörténelmet írnia. Az ötödik meccsen már ünnepelni készülő hazaiakat igencsak meglepték a vendéggyőzelemmel: Malone 39 pontjával vette ki a részét a sikerből. Minden adott volt tehát az egyenlítéshez – ezúttal Salt Lake Cityben.
A mindent eldöntő hatodik mérkőzésen a Utah szempontjából minden nagyon jól is alakult: Pippennek újra előjött a hátnyavalyája, a Jazz pedig úgy tűnt, nem engedi ki kezéből az újabb győzelmet: bő 40 másodperccel a vége előtt Stockton hármasával 86-83-ra alakította az állást. Nem hiszem, hogy sokan ma ilyen körülményeknél vendégsikerre fogadnának. Michael Jordant azonban nem véletlenül tartják a világ valaha volt legnagyobb kosarasának. Előbb egy gyors akció révén dobott egy ziccert, majd a végső Jazz-támadásnál épp Malone kezéből verte ki a labdát, hogy azután 5,2 másodperccel a dudaszó előtt végső csapást mérjen. Erre szokták mondani: hihetetlen. Ma is bennem vannak a képsorok, amiket persze csak utólag láthattam, ahogy Air-Mike a hintába ülteti Russelt, aki elesik, mintegy előre vetítve ezzel csapata bukását, majd behullik a győztes kosár…
Jordan tehát hatodik bajnoki aranygyűrűjét, és második mesterhármasát ünnepelhette, ami után be is jelentette visszavonulását. A másnapi rádiójelentés nem adta vissza híven a pályán látottakat, de azt már akkor is tudtam, hogy ez nem mindennapi 4-2-es diadal volt. Trónfosztás helyett a király mennybemenetele. Ez volt: A Döntő
