Mai posztunkkal a ’90-es évek virtuális világához kanyarodunk vissza. Ha máshonnan nem, középiskolai tanulmányaink során biztosan hallottunk egyet s mást az amerikai polgárháborúról. A szerencsésebbje viszont már gyerekként kezébe vehette az irányítást, és mindenféle belemagyarázott ideológiák nélkül, teljesen politikamentesen küzdhetett a Dél szabadságáért, vagy éppen az Unió egységéért. A stratégiai játékok ősének és egyik legélvezetesebb darabjának bemutatója következik.

Jól emlékszem, amikor először megkaptuk az első számítógépünket – egy 286-ost, és gyakorlatilag az első perctől kezdve helyet követelt magának az amúgy 120 megabyte méretű winchesteren ez a gyöngyszem. Az élménybeszámolót rendhagyó módon a többjátékos üzemmód kiemelésével kezdeném. A legjobb mulatság volt a mellettünk levő széken helyet foglaló (rendszerint bátyám) ellen, egy billentyűzeten végignyomni a háború vérzivataros éveit, és küldeni vissza a rabszolgákat az ültetvényekre, vagy nézni a rongyos délieket hazafelé battyogni. Ugye már mondanom sem kell, hogy mindehhez fekete-fehér monitor dukált a legjobban, ahol a kék-szürke tragédia inkább fehérek vs. szürkék harcába csapott át. A játéknak két verziója íródott, ezek közül is az Amigás volt az igazi – a szokásos egyszerű, bájosan szögletes és 2D-s ábrázolásaival, a főmenü pedig még a belépés előtt felkínálta nekünk a választást EGA, CGA, VGA, vagy éppen Herkules monitorok közül (régi szép idők…)

Még azonban mielőtt elkezdtük volna magát a játékot, már ölre menő vita ment arról, hogy ki melyik oldalon vezesse hadba a katonáit: rendszerint a sokkal menőbb zászlóval, színnel és katonákkal rendelkező Déllel akart mindenki tartani – na igen, egyesek már akkor is kételkedtek a „gonosz lázadók vs. felszabadítók” sztereotípiában. Miután ezt a nehéz kérdést (rendszerint az erősebb győz alapon) sikerült eldöntenünk, következhetett a főmenü. Itt beállíthattuk ellenfelünk kvalitásait (bárgyú tekintetű katonából generálist faraghattunk), valamint az „egyéb körülményeket”, mint pl. az esőt (aki épp bekapta, kimaradt egy körből), a hajós utánpótlást (nagy ritkán érkezett egy seregnyi erősítés North Carolina partjaihoz), vagy a kedvencemet, a váratlanul ránk támadó indiánt/mexikóit. Fontos hangsúlyozni, hogy a játék készítői ügyeltek a nagyjából egyenlő erőviszonyok kialakítására, így pl. az általában északi kézen levő Kansasbe éppúgy behajította tomahawkját az apacs, mint a Texas melletti kunyhó tövében üldögélő mexikói a maga kis bombáját. Ugyan nem tudunk róla, hogy ilyen elemek megjelentek volna a valódi polgárháborúban, de a minden veszélyre kiéhezett játékos nem hagyhatta ki őket sem a buliból, és kifejezetten nagy kárörvendést produkált, ha épp lekaszálták ellenfelünk valamelyik veszélyes államban állomásozó hadtestét. A játékot rendszerint az 1861. évben kezdtük, ahol még az erőviszonyok teljesen rendben voltak, de aki szerette volna Lee tábornok helyébe képzelni magát a háború utolsó éveiben, az az idő kerekét egészen 1864-ig pörgetve nyugodtan megtehette ezt is, mondván: „innen szép nyerni”.

Miután a kurzorral megcsiklandoztuk kicsit a fotográfus hátsóját (aki erre rendszerint PC-speakeres kacagással reagált) máris kezdetét vehette az igazi testvérháború.

A harctér 

Körökre osztott stratégia formájában elkezdhettük hát tologatni seregeinket a térképen, gondosan fenntartva az ellenőrzést a fontosabb államok felett. A készítők jó érzékkel mutattak rá a korszak legnagyobb fegyverére: a vasútvonalak fontosságára. Ezeknek biztosítása volt ugyanis az egyetlen módja annak, hogy hadseregünket gyarapíthassuk. Az imént említettem ugyan a nagyjából egyenlő erőfeltételeket, de talán a korhűség kedvéért azért Észak mindig egy pici lépéselőnyben volt, furcsa módon jobban gyarapodott arrafelé a kassza – így rendszerint 3-4 havonta eggyel több uniós hadsereg indulhatott megrendszabályozni a lázadókat. Maga a háború is nagyjából a valóságnak megfelelő színtereken zajlott: míg a Michigan-tó és környéke kb. a mai arculatát mutatta, vagyis dögunalmas és tökéletesen érdektelen volt, addig Virginia, Tennessee, North Carolina vagy Louisiana fegyverropogástól volt hangos.

A csata

Miután csapatösszevonások révén megerősítettük seregeinket (alap hadsereggel nem illett és nem is volt túl izgalmas csatát vállalni), következhetett maga a harc. A hadsereg az akkori felállásnak megfelelően gyalogságból, lovasságból és tüzérségből állt – bár talán fordított fontossági sorrendben. Először ugyanis az ágyúkból puffogtattuk el a muníciót, rendszerint az ellenség lövegeit, vagy éppen a terep közepén futó folyót/kanyont átívelő hidat véve célba (jobb esetben, hiszen egy-egy ügyetlenül lenyomott space gomb saját soraink ritkítását és hangos szitkokat vont maga után).

Az ágyúk visszavonása után következhetett a lovasság: ezt ugyebár a valós életben is a tüzérség lekaszabolására álmodták meg a kor generálisai, de hát mit volt mit tenni, ha már azok eltűntek, hát a gyalogságot lehetett kiirtani vele. Ha viszont már egyszer elindítottuk, már nem lehetett megállítani őket, így a támadást előre meg kellett tervezni. A híd lerombolásával viszont túlélési esélyeik eléggé lecsökkentek, hiszen ha az ellenfél gyalogsága már ellenőrzése alá vonta a gázlót és környékét, könnyedén gátat szabhatott mindenféle huszáros rohamnak – magyarul kegyetlenül lemészárolta a hetyke lovasságunkat. Ezzel el is jutottunk a puskások fő erényének taglalásához, ami pedig a védekezés volt. A terepakadályokat felhasználva mindenféle mókás alakzatba lehetett őket „összecsomagolni”, de ennek inkább akkor volt jelentősége, ha valahogy mégis át kellett zavarnunk őket a folyón/szakadékon. Jól használva őket valóságos kis kivégzőosztagként működhettünk velünk, de lassúságuk miatt gyakran szánalmasan könnyű prédának bizonyultak a fürge lovasság ellenében.

Ostrom/vonatrablás

A legviccesebbeknek egyértelműen ezek a részek számítottak, valóságos kis „játék a játékban” érzése volt az embernek. A nélkülözhetetlen utánpótlás gyarapítására és/vagy az ellenség ezektől való megfosztása két módon volt elérhető. Igaz déli módjára kirabolni az ellenfél A-ból B-be igyekvő, pénzeszsákokkal megrakott szerelvényét, vagy ami még jövedelmezőbb: elfoglalni és a saját vasúti hálózatunkba kapcsolni annak egyik erődjét. Igazi vesszőfutás volt ez: az utunkba kerülő TNT-s ládák, kutyák, szakadékok és a felénk igyekvő, késeket dobáló ellenséges katonák próbáltak minket megakadályozni abban, hogy pisztolyt foghassunk a mozdonyvezetőre vagy saját lobogónkat húzhassuk fel az elfoglalt erődítményre. Egyszerre kacagtató és roppant bosszantó perceket okoztak azok a jelenetek, amikor már minden hányattatáson túl éreztük magunkat, és centikkel a cél előtt a sírva földre boruló katonánk adta tudtunkra, hogy 13-szorra sem sikerült bevennünk azt a rohadt erődöt. A vonatrablást még ennél is nehezebb volt összehozni: ehhez rendszerint a poén kedvéért a no. 2 játékos közreműködése is kellett, de alighanem sok vicces élménytől fosztottuk volna meg magunkat, ha ez kimaradt volna.

A játék gyenge pontjának az ekkoriban még igen gyér tehetséggel megáldott MI számított – már csak ezért is volt érdemes inkább a kétjátékos üzemmódot választani. A kis apró poénok viszont még tovább oldották az amúgy is fesztelen hangulatot: a széf mellett álló katona időnkénti leszambázása, vagy az elején említett indián és köpcös mexikói szerepvállalása is mulatságos pillanatokat okozott. Hát gondolt itt valaki a rabszolgaságra meg Abe Lincolnra??? Ugyan, aki szeretne seggbe rúgni pár jenkit, vagy hazaküldeni néhány rednecket, ma is büntetlenül megteheti. Jó szórakozást hozzá! „The South will rise again!”