Sajnos nagynéha a 90-es években is vegyültek sötét felhők a napsütésbe. 1994. május 1-jén sokunkban összeomlott egy világ. A mi autóversenyzőnk Ayrton Senna volt, nem is kérdezgettük egymástól soha, hogy: „Neked ki a kedvenced?”. Aki fiú volt, az nézte a Forma 1-et. Aki pedig nézte a Forma 1-et, az neki drukkolt. Ha pedálos autón ültünk, ha biciklin, ha a dömpert taszigáltuk másik lábbal, mi voltunk Senna. Ez teljesen egyértelmű volt, pusztán azt nem értettük, hogy lehet némelyik felnőtt olyan alultájékozott és értetlen, hogy nem rajong érte.
Ma is gyakori téma a Senna-Prost féle többéves hajsza. Azóta is felmerül a neve, és sokan elvitázgatnak rajta, hogy melyikük volt a jobb. Mi nem tesszük, mert ez nem vitás. Valóigaz, hogy Prost többet nyert, de nem mindig a legnagyobbak nyerik a legtöbbet. Hiszen hány világbajnokságot nyert Puskás Öcsi? És ki a legnagyobb? Hát Puskás Öcsi. És Ayrton Senna. A legnagyobbak ugyanis a sok-sok futó mozzanatban, kis történetekben születnek, nem a statisztikákban. Köztudott, hogy a széles tömegek rövidtávon ritkán hoznak jó döntést, és képtelenek disztingválni, de valahogy hosszútávon sosem tévednek. A pókerarcú Prostot mindenki elismeri, ám utána hozzáteszik: „…de azért Senna volt a király”.
Összpontosítás… Még a rajtrácson ül, de gondolatban
már a második kanyarnál fékezi ki Prostot a külső sávra
Úgy kerülte a rázóköveket, mintha elvből csinálná, és mégis általában ő volt a leggyorsabb. Nem lettem volna szegény Professzor helyében, amikor sokadszor is felbukkant a tükörben a piros-fehér gép a virító sárga sisakkal. Mint egy gonosz thriller. Hasonlót érezhetett ilyenkor, mint a gyerekek a dzsipben, amikor ott lihegett a nyakukban a roppant feszélyező Tyrex. Csakhogy mi tudtuk, hogy a gyerekeknek úgysem lesz baja (ezt vélhetően nekik is megsúgta a rendező), ám Prostnak nem volt Spielbergje, hogy megnyugtassa. Ő tudta a legjobban, hogyha Ayrton igazán menni akar, akkor menni fog. Így:
Ahogy minden generációnak van egy versenyzője, úgy minden generáció emlékszik egy aranykorra is. Esetenként akár blogot is szentel neki. A mi versenyzőnk a mi aranykorunkban lépte a gázpedált, amikor még a Magyar Nagydíj is Marlboro Magyar Nagydíj volt. Akkor, amikor még tényleg elhittük, hogy inkább számít az ember, mint a gép. Amikor még a hús-vér megoldások sokasága miatt néztük, nem azt várva, hogy esetleg hátha jön egy-egy ilyen. Amikor sokkal több volt az emberi pillanat, és még a pezsgő is felszabadultabban spriccelt az üvegből. Azóta sem rossz a Forma1, kiváltképp mostanában nem rossz, de ez már nagyon nem ugyanaz. Azóta nem halnak meg emberek benne, de azóta a gép is megelőzte az embert. A sterilitás elnyomta azt, amitől ez igazán jó volt. Ma már nincs meg a tök, a csatába menős hangulat, és ez néhány mai pilótának is láthatóan hiányzik. Ők szintén Ayrtonon és a hőskoron nőttek fel. Így viszont nem is várható hozzá hasonló kaliberű figurák felbukkanása. Még sokáig Senna marad a bajnok.